Tavalyelőtt történt. A Balatonsound VIP teraszán diszkózom, korán van még, kevesen mocorognak, nagy erőkkel nyomom a 135 bpm-et.
Nem messze kövér rocker támasztja a korlátot, lehetetlen nem észrevenni. Jó félóra után unja meg a zenei kínálatot, odatámolyog, áthajol a dídzsépulton, öreg, lehetne AC/DC. Kedvesre veszem, figyelj, pajtás, ez egy elektronikus zenei izé, nem biztos, hogy örülne az úri közönség. Hümmög, jól van, gondold meg, elballag.
Újabb húsz perc, megint jön, tudod, AC/DC. Aha, tudom, nem felejtek, de látod, még mindig ugyanazon a bulin vagyunk. Kinézetéhez képest kedvesen vigyorog, azért gondold meg.
Népmesei módon harmadszor is érkezik, immár a lényegre térve. Figyelj, mit kérsz egy AC/DC-ért, kokaint vagy pénzt. Annyira megüt a kérdés, hogy úgy tűnik, mintha valóban elgondolkoznék a válaszon. Megalkuvó szemétláda vagyok, belenézek a szemébe, pénzt. Húszezrest simít a pultra, felemelt hüvelykujjal sétál el. Szemem sem rebben, úgy keverek át a You Shook Me All Night Long-ra.
