Nagymamám Tapolcán él, 87 éves, életerősebb, mint bármelyik ereje teljében levő középkorú. Néhány hete Zalaegerszegen volt dolgom, úgyhogy pár nappal előtte felhívom, hogy onnan hazafelé beugrom hozzá, jaj, nagyon örülök, mondja, ugyan kint leszek a telken, de majd időben elindulok haza. Aztán másképp alakul, rendhagyó módon bőven időben indulok el, magam is csodálkozom, már odafelé is belefér, hogy benézzek hozzá, úgyhogy rátelefonálok, persze otthon van, sejthettem volna, vár rám, Mami, már egykor ott leszek, jól van, főzök húslevest.
A városszéli teszkóban bevásárolok neki, mosópor, szappan, tészta, gyümölcs, újságok, csoki, behordom az előszobába, köszönöm, kisfiam, miért költesz ennyit, ezt a fajtát, mondjuk, pont nem szeretem.
Húsleves mellett ebédre nyilván sült hús is van, körettel és káposztával, ki nem állhatom, nincs apelláta, meg kell enni, még szedek, kisfiam, nem bírom, Mami, jól van, kicsit pihenj, menni fog az. Süti is jön, olyan két kilónyi a tálcán, nem értem, hogy tudott ennyit megcsinálni, a nagymamák egységnyi idő alatt elkészített sütimennyisége minden ökölszabályt felrúg, lehet persze, hogy tartalékol, mondjuk akkor szárazabbnak kéne lennie, biztos van erre is valami trükkje, Stahlt szétvetheti az ideg.
Tapolca pöpec város, szépen felújított park, kis üzletek, Rózsika a közértben nagyon kedves, elteszi nekem a kolbászt, mondja Mami, ilyet manapság is csak a pult alól adnak, kisfiam, vigyél két szálat. A spájzból veszi elő, olyan kétszáz lekváros és kompótos üveg közül, ha hirtelen ránktörne a világháború, két hónapig gond nélkül életben tartanánk az egész utcát. Mindig küld velem haza is belőlük, csak az üvegeket ne felejtsd el visszahozni, naná, hogyne, nem felejtem, de még soha az életben nem vittem vissza egyet se, örök rejtély marad, hogyan pótol ennyit, csókosa lehet az üveggyárban.
Vettem a piacon a gyerekeknek ruhát, előhajtogatja, ilyen anyagot nem találsz sehol, moshatod, ahányszor akarod, nem kopik. Inkább nem mutatom a kétkedésem, nagyon klassz, Mami, le se jön majd róluk. Na, jelenti be, gyerünk, kiugrunk a telekre. Akkor kapkodjunk, két óra múlva Egerszegen kell lennem. A telken sóskát szed, morog, hogy mennyit kér a kőműves, hogy rendberakjon két ablakot, körbejárok, a ház mellett tábla, rajta Mami öreg betűi, hozd vissza az ablakkeretet, vagy kopjon el a körmöd. Mi történt, kérdem, a betörő elvitte, és miből gondolod, hogy ez majd hat rá, nem is érti a kérdést, hát, csak van valami becsület a világon.
Persze megcsúszunk, úgyhogy eljön velem Zalaegerszegre, valójában tán így is akartuk mindketten, nézeget a kocsiból, míg telefonálgatok az úton, a repce nyíló sárgáját dicséri, meg a szép portákat, nagyon rég jártam erre, kisfiam. A rendezvényen, amire mentem, először csak csöndesen üldögél, aztán kínálják, kávét iszik, elfogadja a süteményt, beszélget, innen aztán tíz perc sem telik el, már meghívja a helyieket Tapolcára. Indulunk vissza, a családról elmélkedik a kocsiban, öregapám házában van nyolcadrészem, de valami idegen lakik benne, nem tudok már mit csinálni vele, neked adom. Kösz, Mami, egyszer majd utánajárunk.
Estéllik, mire Tapolcára érünk, még bekopog a szomszédhoz, unokámmal voltunk kirándulni, remek, Ilikém, kell a kiruccanás. Szép gyerek, igaz, simogatja meg az arcom, ráncos ujjai túl a negyvenen is kisgyermekké cirógatnak.