Plasztikkártyák szegélyezik életünk rögös útját. Ha volna beleszólásom, biztos kerestetnék hazánkban harminc éve bezárt plasztikbányát, azonnal újranyitnám, a vájárok legömbölyített téglalap alakú csákányvasakkal fejtenének. Nehéz szponzorpénzért benzinkúthálózatokról, könyvesboltokról meg szupermarketekről nevezném el a csilléket meg az aknákat, jó szerencsét!
A plasztiklapok közül a bankkártya persze már hosszú évtizedek óta természetes, nekem csak a pinkódokkal van bajom, annyi helyen kéne különböző kódokat beütni, hogy azt észben tartani kizárt, én ugyanazt használom mindenhol, az a négyjegyű szám valójában a teljes életemet leírja. Kapukód, telefon, bankkártya, számítógépjelszó. Harminc év múlva nyilván a vezetéknevek helyett is pinkódokat fogunk használni, láttad a harminckettőnullahatost, nagyon meg van öregedve.
Mindig csodáltam azokat, akik több pinkódot is meg tudnak jegyezni, persze el lehet menteni a telefonba, meg felírni kisnoteszbe, ezt ugyan nem tanácsolják a gondosan mellékelt használati utasítások, mégis, szerintem mindenkinek a telefonjában több PIN vezetéknevű ember is van. Amúgy az nyilvánvaló, hogy a hazai használati utasítás-író szakma dacszövetséget fogadott, hogy kizárólag olyanokat engednek maguk közé, akik helyesírásból legalább kétszer megbuktak, lehetőleg még rögtön alsóban.
A bankkártya így hát még oké is lenne, dehát a tárcánk tele van pontgyűjtő meg kedvezmény kártyákkal is. Magára valamit adó üzletlánc már nincs is klubkártya nélkül, törődött pénztárosaik otthon, az udvarias lépcsőházi köszönés után is reflexszerűen rákérdeznek a szomszédnál, vásárlói kártyája van-e. Én is hurcolok egy csomót, szolgálatkészen adom oda a kasszáknál, néha megkérdem, mire jó az a sok pont, amit fel tetszett most írni rá, fáradt tekintetű a válasz, küldünk hírlevelet, van katalógus, beválthatja tűzálló edénykészletre.
Aztán persze vannak a személyes kártyák, adó, tébé, lakcím, szig, valójában sosem fogtam fel, hogy miért nem lehet egy számazonosítón nyilvántartani mindenhol az embert, miért akar más számsort használni az apeh, mint az önkormányzat. Életünk tele ilyen rejtélyekkel, a nagyrészét persze magunknak okozzuk, mi magyarok jók vagyunk a tök felesleges bonyolításban, a legjobb az a válasz, hogy hát régen is így volt, mindig mondom is rá, hogy ezzel csak azt állítjuk, hogy így volt, azt nem, hogy jól is volt.
Na és a legszebbek a matricagyűjtő kampányok, ragasztgassál kis füzetbe harmincnégyet és vásárolj ágyneműt pont másfélszer annyiért, mint amennyit ér. Az ilyenek néha persze elkapnak engem is, tucatjával hozom el a benzinkúttól a kis bélyegmatricákat, az egyik teleragasztgatott füzetkével féléve vettem egy lézeres vízszintezőt, kudarcos az élet egy ilyen nélkül, egyszer már használtam is, a partvistartót kellett felfúrnom, szemre tényleg vízszintes lett, de azért megnyugtató, hogy nem azon áll a ház.
Nagymamám nagybani gyűjtő, a tapolcai hirdetési újság-piac minden valószínűség szerint belőle él. Követi az akciókat, kivágja a kuponokat, bonbonos dobozba gyűjti az ebédlőasztalon. Néha elcsábítja egy védikus díványpárnára vagy egy tucat örökéletű, antisztatikus konyharuha, ilyenkor meggyőzhetetlen, olyan kedves volt az a kislány és azt mondta, ezeket mindenki szereti és még sose hoztak vissza belőle egyet se.