Azt mondja a Ridikül főszerkesztője, hogy írjak újévre valamit, bármit, de a címe legyen ez: „Idén minden másképpen lesz!” Gondolkodóba esem. Merthogy a főszerkesztő a lap indulásakor azt mondta nekem, hogy arról írsz, amiről csak akarsz, amiről éppen kedved van, de persze mindig legyen benne szó nőkről, és az se baj, ha mindig illik az aktuális évszakhoz, a mindenkit érdeklő történésekhez, meg azért legyen humoros vagy legalábbis próbáljon az lenni és naná, hogy legyen benne személyes szál, amúgy tényleg írj, amit akarsz, megveregeti a vállamat, tudod, hogy megy ez, na, hajrá, sok dolgom van, majd beszélünk. Minden főszerkesztő ilyen, egyfelől angyal, mert munkát ad, másfelől lelketlen inkvizítor, a határidő és a karakterszám szavakat vakon gépeli, mosolya jéghideg, vicces barátai Remittenda nevű ölebbel lepték meg.
Viszont nekem ehhez az újévi fogadalom témához elsőre nem sok kedvem van. Soha nem tettem ilyen elhatározásokat, egyszer leszoktam a kóláról január első napjával, előző este két litert döntöttem be, három év múlva visszaszoktam, de a két évvel ezelőtti január megint kóla nélkül talált, ennyit a határozottságomról, bár azóta kitartok, de ez azért, lássuk be, nyomorult kis ügy.
Ám aztán elgondolkodom, miért is van az, hogy tényleg leszokunk ezekről a fogadalomtételekről. Mert tulajdonképpen nem jó ez így. Annyiszor halljuk, hogy próbálnám én így meg úgy csinálni, ezt meg azt tenni vagy nem tenni, de úgysincs erőm rá. Meghogy hiába, meghogy minek. Dehát ha mi magunk nem fogadjuk meg, hogy a saját életünkben amazt vagy emezt másképp teszünk, akkor miért várjuk el, hogy a világ majd magától jobb, szebb és igazságosabb lesz, a világ mi magunk vagyunk.
Családunk legendáriumának egyik csúcstörténete anyai dédanyámé, aki, amikor dédapám, Karácsond egyik legmódosabb gazdája meghalt, illő búcsúztatást és temetést szervezett. Minden apró részlet percre lebeszélve a plébánossal, a rokonokkal, a gyászolókkal, itt és most nem lehet semmi hiba. Menetrendszerűen zajlik is a búcsúztatás, legalábbis egy darabig, éppen a templomból indul a temetőbe a sereglet, amikor beüt a ménkű: nem kondul meg a harang, nem kíséri harangszó a gyászmenetet. Rögvest el is indul a sutyorgás a gyászolók közt, na, már a lélekharangozásra se tellett, micsoda dolog ez, nem ezt érdemelné az öreg Pál gazda. Dédanyámat majd szétveti a düh a gyászmenet élén, de türtőzteti magát, csak másnap, az éjszakába nyúló tor reggelén töri be a plébánia ajtaját. Olyat még nem hallott a karácsondi plébános, mint amit akkor, dédanyám a pápa őszentségéig fog elmenni elégtételért, és a római katolikus anyaszentegyház nem győz majd hálálkodni, ha ő egyszer megbocsát. Az atya megpróbál a harangozás helyett a templom tövében részegen hortyogó harangozóra hivatkozni, semmi esélye, dédanyám a zsinat azonnali összehívását sem tartaná túlzásnak. Attól a naptól családom anyai ága, dédanyám nyomására, negligálja az egyházat, miközben hitét megtartja, se anyámat, se engem nem keresztelnek meg, felnőtt fejjel, László atyánál veszem fel a keresztséget. Így ír felül egy sérelem miatti döntés évszázados hagyományokat. És így enyészik el évtizedek múlva, egy elhatározás nyomán, a gyerekeim már mind megkereszteltek.
A fenébe is, a főszerkesztőnek mégiscsak igaza van, inkvizítorlélek ide-oda. Vágjunk hát bele idén, és határozzuk el, hogy néhány rossz dolgot jóra változtatunk. Nem kell hozzá az újév első napja, nem kell a lencsefőzelék fölött kitalálni, jó lesz az márciusban vagy augusztusban is. Még csak elárulni sem kell, senkinek sem, mit tökéltünk el. És hát nagy dolgoknak sem kell lenniük, az olyanok amúgy is ritkán adódnak. Ja, és ha már eldöntöttük valamiről, hogy végigvisszük, akkor a legkevésbé se törődjünk vele, mit csinál közben a részeg harangozó.
