Egy. Meddig vannak nyitva az üzletek?
Kettő. Egy hadsereget hívtál vacsorára?
Három. Legalább Szenteste ne rántotthúst akarj enni!
Négy. Na, idén se lett fehér karácsony.
Öt. De ki fog emlékezni rá, hogy ez a tavalyi csomagolópapír?!
Hat. Ne egyél csokit, mindjárt vacsorázunk!
Hét. És még hajat is akarok mosni.

Szerző: Szabó László  2015.12.24. 23:45 Szólj hozzá!

Címkék: rántotthús huszonnegyedike Karácsony hét mondat

Azt mondja a Ridikül főszerkesztője, hogy írjak újévre valamit, bármit, de a címe legyen ez: „Idén minden másképpen lesz!” Gondolkodóba esem. Merthogy a főszerkesztő a lap indulásakor azt mondta nekem, hogy arról írsz, amiről csak akarsz, amiről éppen kedved van, de persze mindig legyen benne szó nőkről, és az se baj, ha mindig illik az aktuális évszakhoz, a mindenkit érdeklő történésekhez, meg azért legyen humoros vagy legalábbis próbáljon az lenni és naná, hogy legyen benne személyes szál, amúgy tényleg írj, amit akarsz, megveregeti a vállamat, tudod, hogy megy ez, na, hajrá, sok dolgom van, majd beszélünk. Minden főszerkesztő ilyen, egyfelől angyal, mert munkát ad, másfelől lelketlen inkvizítor, a határidő és a karakterszám szavakat vakon gépeli, mosolya jéghideg, vicces barátai Remittenda nevű ölebbel lepték meg.

Viszont nekem ehhez az újévi fogadalom témához elsőre nem sok kedvem van. Soha nem tettem ilyen elhatározásokat, egyszer leszoktam a kóláról január első napjával, előző este két litert döntöttem be, három év múlva visszaszoktam, de a két évvel ezelőtti január megint kóla nélkül talált, ennyit a határozottságomról, bár azóta kitartok, de ez azért, lássuk be, nyomorult kis ügy.

Ám aztán elgondolkodom, miért is van az, hogy tényleg leszokunk ezekről a fogadalomtételekről. Mert tulajdonképpen nem jó ez így. Annyiszor halljuk, hogy próbálnám én így meg úgy csinálni, ezt meg azt tenni vagy nem tenni, de úgysincs erőm rá. Meghogy hiába, meghogy minek. Dehát ha mi magunk nem fogadjuk meg, hogy a saját életünkben amazt vagy emezt másképp teszünk, akkor miért várjuk el, hogy a világ majd magától jobb, szebb és igazságosabb lesz, a világ mi magunk vagyunk.

Családunk legendáriumának egyik csúcstörténete anyai dédanyámé, aki, amikor dédapám, Karácsond egyik legmódosabb gazdája meghalt, illő búcsúztatást és temetést szervezett. Minden apró részlet percre lebeszélve a plébánossal, a rokonokkal, a gyászolókkal, itt és most nem lehet semmi hiba. Menetrendszerűen zajlik is a búcsúztatás, legalábbis egy darabig, éppen a templomból indul a temetőbe a sereglet, amikor beüt a ménkű: nem kondul meg a harang, nem kíséri harangszó a gyászmenetet. Rögvest el is indul a sutyorgás a gyászolók közt, na, már a lélekharangozásra se tellett, micsoda dolog ez, nem ezt érdemelné az öreg Pál gazda. Dédanyámat majd szétveti a düh a gyászmenet élén, de türtőzteti magát, csak másnap, az éjszakába nyúló tor reggelén töri be a plébánia ajtaját. Olyat még nem hallott a karácsondi plébános, mint amit akkor, dédanyám a pápa őszentségéig fog elmenni elégtételért, és a római katolikus anyaszentegyház nem győz majd hálálkodni, ha ő egyszer megbocsát. Az atya megpróbál a harangozás helyett a templom tövében részegen hortyogó harangozóra hivatkozni, semmi esélye, dédanyám a zsinat azonnali összehívását sem tartaná túlzásnak. Attól a naptól családom anyai ága, dédanyám nyomására, negligálja az egyházat, miközben hitét megtartja, se anyámat, se engem nem keresztelnek meg, felnőtt fejjel, László atyánál veszem fel a keresztséget. Így ír felül egy sérelem miatti döntés évszázados hagyományokat. És így enyészik el évtizedek múlva, egy elhatározás nyomán, a gyerekeim már mind megkereszteltek.

A fenébe is, a főszerkesztőnek mégiscsak igaza van, inkvizítorlélek ide-oda. Vágjunk hát bele idén, és határozzuk el, hogy néhány rossz dolgot jóra változtatunk. Nem kell hozzá az újév első napja, nem kell a lencsefőzelék fölött kitalálni, jó lesz az márciusban vagy augusztusban is. Még csak elárulni sem kell, senkinek sem, mit tökéltünk el. És hát nagy dolgoknak sem kell lenniük, az olyanok amúgy is ritkán adódnak. Ja, és ha már eldöntöttük valamiről, hogy végigvisszük, akkor a legkevésbé se törődjünk vele, mit csinál közben a részeg harangozó.

Szerző: Szabó László  2015.01.18. 19:13 1 komment

Címkék: temetés főszerkesztő harangozó fogadalom plébános Ridikül Dédmama

Egy. Muszáj megvárni?
Kettő. Baszki, köresemesre nem válaszolok.
Három. Azért apádéknak írj!
Négy. Ízlik? Karácsonyról maradt.
Öt. Tavaly tízkor már aludtam.
Hat. Nem hiszem el, még ötven perc.
Hét. Kösz, csak gyerekpezsgőt.

Szerző: Szabó László  2015.01.18. 19:11 Szólj hozzá!

Címkék: alvás Szilveszter Karácsony gyerekpezsgő

Egy. Na, ez mikor fogy el végre?!
Kettő. Nagybátyádék semmit nem változtak.
Három. Megmelegítsem vagy jó hidegen?
Négy. Milyen nap van ma?
Öt. Ezt kitől is kaptuk?
Hat. A zselés jobb.
Hét. Mikor szedjük le?

 

Szerző: Szabó László  2015.01.18. 19:10 Szólj hozzá!

Címkék: kaja karácsony szaloncukor karácsonyfa nagybátyád

Pocsékul alszom, szinte minden második nap felébredek hajnali három és négy között, visszaaludni nem tudok, megválaszolok nyolc-tíz ímélt, a Futótűz is megvolt már, igaz, három részletben. Persze visszaálmosodom, ötkor elalszom, hatkor ólomsúllyal a szemgödreimen kelek.
Végére akarok járni, alvásszakemberhez fordulok, hosszasan beszélgetünk, sok meglepetés nincs, stressz ésatöbbi, kár, hogy nem iszik alkoholt és nem dohányzik, mondja a doktornő, mert akkor lenne még pár jó ötletem. Jobb híján alvásvizsgálatra utal be, egy éjszaka mindenféle kütyüvel felszerelve, talán kiderítik, mi lapul a mélyben.
Kapok időpontot, menjek be egy megbeszélésre, ott is végigkérdezik újra az összes tünetet és a vélt kiváltó okokat, jöjjek vissza huszonnyolcadikán este hétre, bentalvás lesz.
Meg is jelenek pontosan, hetente két, maximum három találkozómról nem kések el, úgyhogy magammal roppant megelégedve trappolok fel a lépcsőn. Alváslabor zárva, sehol senki, kopogás hiába. Nyilván elaludtak, gondolom, ez itt kézenfekvő magyarázatnak tűnik, átbaktatok a szomszéd osztályra, unott nővér küld vissza, üljön le, majd jönnek.
Harminc forint eltörölt netadónyit böngészgetek, amikor előkerül egy hölgy, maga idevár, kérdi. Az idevár szót meg kell becsülni, ritka példány, csak orvosnál, néha az apehnél hallható. Hát, ide. Hümment, bemegy a vizsgálóba, két perc múlva kirobban az ajtón, a kezembe nyom egy kérdőívet, töltse ki, majd jövök. Ugyanazon vizsgálat kapcsán immár harmadszor veszik fel minden tünetemet, úgy fest, biztosra mennek, semmit el ne titkoljak, amúgy is gyanús fickók ezek a nemalvók.
A nővér elcsattog, húsz percet ülök magamban, közben, nyolc körül járunk, egy hölgy is érkezik, szatyor a kezében, aludni jött ő is. Aztán a nővér előbukkan a keresztfolyosóról, bemorrant magához a vizsgálóba.
Mért hétre jött, kérdi köszönés helyett. Akkorra hívtak. Vállat von, fél nyolckor kezdek, tudja mindenki. Nem próbálok igazságot tenni.
Kikiabál, behívja az imént érkezett hölgyet. Maga mért nyolcra jött. Úgy tűnik, ma este senki nem tud jót tenni. A hölgy félve válaszol, most jött be a vonat. Na, itt a kérdőív, töltse ki, küldi vissza a folyosóra.
Hozzámfordul, menjen be a szobába, öltözzön át, felszerelek magára mindent. Kis fülke a vizsgáló mellett, ablak nincs, vastag falak, egy ágy, egy lámpa, a falakon tikszórögzítésből kibólintó print, valami őszinövény. Átöltözve lépek vissza a vizsgálóba, na, csináljuk, a mellkasomra és a hasamra hevedert erősít, rajta dobozok, azokból zsinórok a fejemen nyolc ponton rögzített tappancsokra. Az ujjamra infrafényű csipesz, az orrlyukaimban a légzésfigyelő kis tüskéi, dartvéder műtét közben.
Bekapcsol mindent, kontroll indul a monitoron, szitkozódva kicseréli az egyik dobozban a hasamon az elemet, bólint, most már oké, ritmusosan szaladnak a csíkok a képernyőn.
Amíg kalibrál próbálok beszélgetni, alvajárók is jönnek, kérdem. Persze, azok a legrosszabbak, itt is jönnek-mennek. Dehát nem ismerik a járást, értetlenkedem, nekimennek a falnak? Neki, mondja. És? Némelyiket megszúrom altatóval, arra visszafekszik. Na, jó éjt, menjen aludni, hatkor keltem. De én nem tudok fél kilenckor elaludni, nyavalygok, kéjes vigyorral mondja, nem baj, úgyis látom a monitoron, mit csinál.
Elvonulok fogat mosni, sürget, hogy haladjak, mert a hölgyet, aki majd a másik fülkében fog aludni, nem a jelenlétemben akarja felszerelni. Behúzom a nyakam és az ajtót, önkéntelenül jó éjszakát kívánok, ahogy rám néz látom, hogy nem tudja, hülye vagyok-e vagy csak vicces.
Persze tizenegyig olvasgatok, elnyom a fáradtság, két és fél kiló kábellel meg dobozzal a hasamon meg a fejemen nem könnyű aludni. A szoba hangszigetelt, azért szolid horkolás átszüremkedik a szomszédból, gondolom, kileng a monitoron az egyik csík.
Fél négykor kelek, szokásos, meg sem lepődök, így van szinte minden éjjel, háromnegyed hatig billegek az ébrenlét és az alvás határán, éppen elaludnék újra, amikor a nővér rámdurrantja az ajtót, ébresztő, süvölti, másfél perc alatt lekapkodja rólam a szerkentyűket. Kapkodva öltözök és menekülök, kifelémenet nyomja a kezembe a papírt, jöjjön vissza két hét múlva a leletért.
Lelkiismeretesen megyek is érte, fiatal doki vár, a monitoron mutogatja a csíkokat, itt aludt el, ott álmodott, itten volt egy REM szakasz. Ja, se kinyomtatni nem tudom, se ímélbem elküldeni, majd postán megy. Csodálkozva nyitom a számat, megelőz, ne kérdezzen semmit, tudom, hogy a harmadik évezredben vagyunk.
Oké, doktor úr, de mi a diagnózis. Hát, bizonytalanodik el, amikor alszik, akkor azt tökéletesen csinálja, minden alvásstádium megvan. Csak korán felkel. De, mondom neki, ezt eddig is tudtuk. Egyetért. Igen, tudtuk. Hát akkor? Nem tudom. Talán költözzön tanyára. Kösz, doktor úr, jó ötlet, ez még tényleg nem merült fel.

Szerző: Szabó László  2014.12.14. 13:27 Szólj hozzá!

Címkék: kórház e-mail tanya nővér alvajáró alvásvizsgálat

Plasztikkártyák szegélyezik életünk rögös útját. Ha volna beleszólásom, biztos kerestetnék hazánkban harminc éve bezárt plasztikbányát, azonnal újranyitnám, a vájárok legömbölyített téglalap alakú csákányvasakkal fejtenének. Nehéz szponzorpénzért benzinkúthálózatokról, könyvesboltokról meg szupermarketekről nevezném el a csilléket meg az aknákat, jó szerencsét!
A plasztiklapok közül a bankkártya persze már hosszú évtizedek óta természetes, nekem csak a pinkódokkal van bajom, annyi helyen kéne különböző kódokat beütni, hogy azt észben tartani kizárt, én ugyanazt használom mindenhol, az a négyjegyű szám valójában a teljes életemet leírja. Kapukód, telefon, bankkártya, számítógépjelszó. Harminc év múlva nyilván a vezetéknevek helyett is pinkódokat fogunk használni, láttad a harminckettőnullahatost, nagyon meg van öregedve.
Mindig csodáltam azokat, akik több pinkódot is meg tudnak jegyezni, persze el lehet menteni a telefonba, meg felírni kisnoteszbe, ezt ugyan nem tanácsolják a gondosan mellékelt használati utasítások, mégis, szerintem mindenkinek a telefonjában több PIN vezetéknevű ember is van. Amúgy az nyilvánvaló, hogy a hazai használati utasítás-író szakma dacszövetséget fogadott, hogy kizárólag olyanokat engednek maguk közé, akik helyesírásból legalább kétszer megbuktak, lehetőleg még rögtön alsóban.
A bankkártya így hát még oké is lenne, dehát a tárcánk tele van pontgyűjtő meg kedvezmény kártyákkal is. Magára valamit adó üzletlánc már nincs is klubkártya nélkül, törődött pénztárosaik otthon, az udvarias lépcsőházi köszönés után is reflexszerűen rákérdeznek a szomszédnál, vásárlói kártyája van-e. Én is hurcolok egy csomót, szolgálatkészen adom oda a kasszáknál, néha megkérdem, mire jó az a sok pont, amit fel tetszett most írni rá, fáradt tekintetű a válasz, küldünk hírlevelet, van katalógus, beválthatja tűzálló edénykészletre.
Aztán persze vannak a személyes kártyák, adó, tébé, lakcím, szig, valójában sosem fogtam fel, hogy miért nem lehet egy számazonosítón nyilvántartani mindenhol az embert, miért akar más számsort használni az apeh, mint az önkormányzat. Életünk tele ilyen rejtélyekkel, a nagyrészét persze magunknak okozzuk, mi magyarok jók vagyunk a tök felesleges bonyolításban, a legjobb az a válasz, hogy hát régen is így volt, mindig mondom is rá, hogy ezzel csak azt állítjuk, hogy így volt, azt nem, hogy jól is volt.
Na és a legszebbek a matricagyűjtő kampányok, ragasztgassál kis füzetbe harmincnégyet és vásárolj ágyneműt pont másfélszer annyiért, mint amennyit ér. Az ilyenek néha persze elkapnak engem is, tucatjával hozom el a benzinkúttól a kis bélyegmatricákat, az egyik teleragasztgatott füzetkével féléve vettem egy lézeres vízszintezőt, kudarcos az élet egy ilyen nélkül, egyszer már használtam is, a partvistartót kellett felfúrnom, szemre tényleg vízszintes lett, de azért megnyugtató, hogy nem azon áll a ház.
Nagymamám nagybani gyűjtő, a tapolcai hirdetési újság-piac minden valószínűség szerint belőle él. Követi az akciókat, kivágja a kuponokat, bonbonos dobozba gyűjti az ebédlőasztalon. Néha elcsábítja egy védikus díványpárnára vagy egy tucat örökéletű, antisztatikus konyharuha, ilyenkor meggyőzhetetlen, olyan kedves volt az a kislány és azt mondta, ezeket mindenki szereti és még sose hoztak vissza belőle egyet se.

Szerző: Szabó László  2014.10.24. 17:50 Szólj hozzá!

Címkék: nagymama plasztikkártya PIN lézerszintező matricagyűjtő

A döntés, amit Erikkel este nyolc körül meghozunk, hirtelen és merész: a Csíkszentdomokosról nyolcötvenkor induló vonattal hazajövünk, reggel kilencre ér a Keletibe, magunk is kétkedünk, felülcivilizált létünknek kell-e ilyen csellendzs.
A domokosi megálló minden átalakítás nélkül passzol egy Tarantino filmhez, meg lehet spórolni a díszlettervezőt, az ereszről ütemesen csöpög a repedezett betonra az eső, tízcentis flakon- és papírréteg a sínek között, a bakterház mellé lecsapott dácsiák, egyedi szürrealitás.
Jegyet kell váltanunk, a pislákoló neonos pénztár a berogyott padokkal keretezett váróterem sarkában üres, lehúzott plexi, bent, az asztalkán jegynyomtató és pecsételők. Kedves úrral együtt téblábolunk, természetesen magyarul kérdezzük, Pestre mennénk, lesz itt jegy?
Megfontoltan bólint, naná, a pénztáros hátul beszélget a kantonerrel, na, hogy mondják magyarul, bakter vagy mi. Erik elbattyog hátra, csókolom, jegyet vennénk, kiabál be valami ajtón, élesen szólnak vissza, jól van, jövök már, hogy mennyi bajuk van.
Ötvenes nő zöttyen az ablak mögé, minden foga ezüst, inkább nem részletezem a nehézkesen zajló párbeszédet, nekünk forintunk meg eurónk van, ő meg csak lejt fogadhat el, jegyet adni amúgy sem tud, csak a határig, de a hálókocsira addig sem, menjünk el Csicsóra, kártyával nem lehet fizetni, kudarc kudarc hátán. A domokosi úr megszán minket, csóválja a fejét, gyorsan levette, hogy nem ismerjük a helyi viszonyokat, szálljunk fel, majd a kalauzzal megbeszélünk mindent. A lej hiányát is, kérdem, naná, láttak azok már mindent, meg az ellenkezőjét is, és meg is akarnak élni valamiből.
Percre pontosan áll be a vonat, cséefer, mondja Erik, ja, mint a kluzs, teszi hozzá Ati, neki, meg a két Istvánnak van jegye, magabiztosan dőlnek a falnak, idefele is hálókocsival jöttek, jó volt, persze, mondják, mikor rákérdezünk, de nem őszinte a tekintetük.
Fellendülünk a vonatra, a mozdony utáni első vagon a kétszemélyes fülkés hálókocsi, de először egy másik vagon kalauzával találkozunk szembe, már belekezdenénk a kínunkba, ránklegyint, várjanak, míg elindulunk, lesz időnk mindenre. Tizenkét óra a menetidő, a kapkodás nem szerepel a szótárában. Nálam nincs hely, mondja aztán, ahogy megindul a vonat, hatszemélyes kupéim vannak, itt aludni nem fognak. Átmegyünk a kétágyas fülkés kupéba, mosolygós kalauznő, van két helyem, mindkettő felső ágy, az alsók ki vannak adva Kolozsvártól. Összenézünk, öregek vagyunk már egy vadidegennel együtt aludni. Dehát nincs más, rábólintunk, eurót elfogad, hogyne, de hálókocsijegyet csak akkor adhatok, ha előtte a román kalauznál vesznek menetjegyet, csilingel. Huh, a csomagokat lerakjuk, rábízzuk Atira, visszaingadozunk a másik kalauzhoz, akkor legalább menetjegyet adjon. Oké, de csak lejjel fizethetünk. Forint se? Se. Rezzenéstelenül néz, három évtized vasutasrutinja táplálja a szemében a majdmegoldódikminden nyugalmát.
Vissza a kalauznőhöz, hátha tud váltani, persze nem, de menjenek a büfékocsiba, tán ott. Végigcsörtetünk a vagonokon, a kusettekből kiáramló áporodott lábszag ádáz csatát vív a nyitvahagyott vécéajtók mögül előszüremkedő pöcebűzzel, az ülésekből érdeklődéssel vegyes csodálkozással néznek ránk, sose értettem, miért kell megbámulni azt, aki elmegy melletted a buszon, vonaton, repülőn, három szemem van vagy mi.
A büfés kedves pasas, lejt ugyan nem tud váltani, vagy csak keveset, de bíztat ő is, majd megoldja a kalauz, ne izgassuk fel magunkat. És jöjjünk vissza vacsorázni, feldob az olajra két szelet rántotthúst. Ráhagyjuk, oké, jövünk. Átverekedjük magunkat megint a vonaton, előkerül egy románul beszélő kalauz is, szállítja a megoldást, adjunk neki százötven eurot, majd Kolozsvárott leszáll, átváltja lejre, rendben lesz minden. Gyors fejszámolás után ráhagyjuk, nagyjából ennyiből jöttünk volna ki akkor is, ha a pénztárban lehetett volna jegyet venni, már tudjuk, hogy sose lesz a kezünkben a tikett, így is lesz, élni és élni hagyni.
A kalauznő kinyitja a fülkéket, sose utaztam még hálókocsiban, a Gyilkosság az Orient expresszen az egyetlen élményem, bízom benne, hogy nem Poirot fekszik majd az alsó ágyra Kolozsvárott, a tizenkét késszúrás meg Sean Connery csak fikció.
Erikkel segítünk a negyvenkilós hölgynek a helyére ráncigálni az ágyakat, hogy csinálná egyedül. Aztán intünk neki, elmegyünk az étkezőkocsiba, az adott szó erős kényszer. Lerakom az egyik asztalhoz a táskámat meg a pulcsimat, bejön egy háromfős cigiző társaság, lazán felkapják és átrakják a szomszéd asztalhoz. Erikben felszalad az adrenalin, hogy képzelitek, majd lenyelik a bagót, bocsbocs, nem gondoltuk. Mit nem, majmok, aszentségit.
Lezöttyenünk, megesszük a nyúlós rántottszeleteket a félig sült krumplival, megvitatjuk, hogy milyen egyszerű játék is a futball, Dárdai már azzal sikeres tud lenni, hogy a kettő meg kettőre azt mondja, hogy négy, nem azt, hogy tömegesítés meg liszensz.
Tizenegy körül ragad le a szemünk, újra végigvergődünk a vonaton, immár negyedszer, az üléseken felhúzott lábbal, kibicsaklott nyakkal alvó utasok, az elmacskásodás a minimumkövetkezménye egy Erdély-Budapest vonatútnak.
A kalauznő édesen fogad minket, meséli, hogy a bolgár tengerparti útja volt eddig a leghosszabb, huszonöt óra oda, a félrevágányra állított kocsiban kis alvás, aztán huszonöt óra vissza. Én biztos megölném az utasokat a hatodik órában, amikor jönnek a tizenhetedik bajukkal, de a hölgy csupamosoly, abból az életszerető fajtából való, akik előreviszik a világot. Cigányélet ez, mondja, családdal nem lehet, de Zürichben a múltkor öt órát sétáltunk visszaindulás előtt. Reggelire teát ajánl, nem is tudtam, hogy jár az ágyhoz, vajon, hogy hozza, mézzel, kiöntőben.
Valahogy felmászok a felső ágyra, a hosszúujjú pólómat magamon hagyom, súlyos tévedés, csatakosra izzadok két perc alatt, a vonat mind a négy égtáj felé rángat, aki itt aludni tud, az ringlispílen született. Éjfél körül valahogy elszundítok, két óra múlva állunk meg Kolozsváron, beront az ajtón ismeretlen hálótársam, alvást színlelek, bár szemembe csap a folyosófény, szuszog, zörög, nyesszeg, de lefekszik, nem horkol, kis odszot tettem erre, de bejött.
Mint később kiderül, Erik rosszabbul járt a szomszéd fülkében, a hálótársa pazarul horkolja végig az egész Partiumot. A kalauznő huncutul mondja később, kezdők maguk, profi hálófülkésnél a füldugó szériafelszerelés.
Vergődve alszom, az ébrenlét pengeélén, nemsokára ceruzavéggel verik az ajtót, román határőr jön, ránéz a személyimre, vakkant valamit, köszi, motyogom, próbálok újra elaludni, de most magyar határőrök jönnek, a vakkantás pont ugyanolyan, reménytelen, hogy visszaaludjak. Lekászálódom az ágyról, ismeretlen hálótársam zokniban alszik, vagy legalábbis úgy tesz, mármint az alvásra gondolok, a zokni ténykérdés. A még a vonaton levő határőrök nyomában megyek újra az étkezőkocsiba, egyikőjük kis létrát cipel, gondolom, a felső ágyakra mászik fel rajta, ha nem kelnek fel maguktól az utazók. Vicces látvány, gumibot, szpré, pisztolytáska, alumíniumlétra.
Teát és omlettet kérek az étkezőkocsiban, kint vaksötét, Biharkeresztes fényei maradnak el, a büfések már a másnapi bécsi útjukról fanyalognak egymásnak, még öt óra a Keletiig, egy blogbejegyzésre több, mint elég.

Szerző: Szabó László  2014.10.24. 17:48 Szólj hozzá!

Címkék: vonat kalauz euro csíkszentdomokos hálókocsi Erdély

Magabiztosan állíthatom, hogy minden ellenkező látszat ellenére hazánkban nyári tanítási szünet valójában nincs.

Június közepétől augusztus végéig valaki vagy valami mindig gondoskodik arról, hogy az iskola eszünkbe jusson.

Rögvest, ahogy véget ért a tanítás, Ági néni elektronikus körlevéllel jelentkezik, szűnni nem tudó nyári gyomorgörcsöt okozva, vajon végére jut-e a lányom a vakációra rendelt összes olvasnivalónak, magyarul és angolul egyaránt.

A bizonyítványosztást követő szülői szavak is vészjóslóak a nyárra nézvést, ezt akkor is gyakorolni fogod egész szünetben, engem nem érdekel a Luca bizonyítványa, azzal törődjön az ő apukája. A gyerek persze nem gyakorol semmit, a szülők átlagos következetessége ezekben az ügyekben gyalázatos.

Nem látom át egészen a reklámadó bevezetésének okait, de hogy normális szülők százezrei inkább azt támogatnák, hogy azokra a szupermarketekre vessék ki, amelyek július 25-től már a színes ceruza készletek és a félfamentes rajzlapok sose látott kedvezményeivel hirdetik óriásplakátokon az iskolakezdést, az tuti. Ezek a reklámok egy kerek esztendőre ívelt gyomorforgató füzért alkotnak az október közepi csokimikulásokkal, a november eleji fenyőfagömbös dekorokkal és a februári hidegben előkandikáló húsvéti nyulakkal.

A nyári időjárás rettentő hatással van a lányaim matematikai képességeire, a mennyi hatvannégyben a nyolc kérdésre szemrehányóan néznek a palacsinta mögül, apa, muszáj ezt, nem elég, hogy ma még nem ettünk fagyit?

Aztán jönnek a szülőtársak íméljei augusztus elején, sziasztok, mindjárt vége a szünetnek, Teri néni már az erdei iskolán gondolkodik, csatolva a program meg a térkép, milyen jó, hogy a nyáron is a kölykökön jár az esze. Hát, tényleg szuper.

És persze augusztusban fel kell újítani a tolltartó, tornazsák, iskolatáska hármast, ne a színét nézd, nem divatbemutatóra készülsz.

A gyerekek minden nyáron újabb és újabb szótárfüzeteket vetetnek meg velünk, 27-32-es, komoly kézitusával verjük vissza a 390 forintos oroszlánkölyköset, ahogy Te vigyázol rájuk, pont jó lesz a hetvenkilenc forintos is. Hazaérve persze előkerül legalább négy, érintetlen tavalyi füzet, csak tudnám, mi a túrónak veszünk ennyi újat minden évben, ragaszd át a címkét, jó lesz az idén is.

Nagyon kínos, de gőzünk sincs róla, hogy hatodikban lesz-e már biológia, azt meg végképp csak tippelgetjük, hogy milyen füzet kell majd oda, talán sima, de biztos nem kockás, ami valójában persze négyzetes, két dimenzió bővül háromra, érzékletes példája ez a táguló világegyetemnek. Sose értettem, hogy miért kell tudni mi az az ozmózis, bőven elég lenne hogy tehén, zsiráf meg kékbálna. Furcsa, hogy a biológiát meg a kémiát utálják a legjobban a diákok, egy barátom idén nyáron vallotta be, hogy ő viszonylag sokáig hitte azt, hogy a kovalens az annak a tudósnak a neve, aki felfedezte a kötést.

Augusztus huszadika az igazán éles fordulópont, kézzelfogható közelségbe jön a reggel hatos reménytelen ébresztés, elkésünk, légy szíves kelj fel, megmondtam tegnap este, hogy időben menjetek el aludni, újratervezés alá kerülnek a délutáni különórák. A gyerek persze az utolsó szombatig nem hajlandó tudomásul venni, hogy mindjárt itt a suli, a végső negyvennyolc órában elővesszük a sokgenerációs közhelyeket, nem az iskolának, magadnak tanulsz.

Szerző: Szabó László  2014.09.11. 09:21 2 komment

Címkék: biológia iskola tanév kovalens kötés reklámadó

1. Én már rég kész vagyok, rátok várok.
2. Muszáj ezt mind elhozni? Úgy nézünk ki, mint egy málhás szekér.
3. Mit hagytunk otthon?
4. Nem megyek vissza, balszerencsét hoz.
5. Miért nem indulás előtt mentél el pisilni?
6. Mikor érünk oda? Kisfiam, most indultunk.
7. Nézz előre, akkor nem lesz hányingered.
8. Én mindig dedalont kaptam indulás előtt.
9. Nem vesszük meg, a benzinkútnál minden ötször annyiba kerül.
10. Pont most aludt el.
11. Nem, semmi gond, elmegyünk sétálni, amíg kész lesz a szoba.
12. Mondtam, hogy gondold végig, mit hagysz otthon.
13. Miért nincs sötétítőfüggöny, nem bírok világosban aludni.
14. Negyedórája vagyunk itt, de már rendetlenséget csináltál.
15. Mert itt máshogy csinálják a kakaót.
16. Pont a héjában van a vitamin.
17. Ebéd előtt nincs fagyi.
18. Jó, de csak ha megígéred, hogy fogsz ebédelni.
19. Megígérted, hogy fogsz ebédelni.
20. Afrikában bezzeg éheznek.
21. Vacsora előtt nincs fagyi.
22. Ebéd előtt is ezt mondtad.
23. Nem igaz, hogy nem lehet megenni.
24. Mi vagyok én, konyhamalac?
25. Honnan tudod, hogy nem szereted, ha meg sem kóstolod?
26. Nem lehet csak fagyin élni.
27. Hogy mennyire biztos voltam benne, hogy nem eszel meg három gombócot!
28. Gyere ki a vízből, már lila a szád.
29. Nem veszünk felfújható nagy fókát. Delfint se.
30. Pisilj bele nyugodtan.
31. Ha még egyszer lefröcskölsz, nyakon csaplak!
32. Kizárt dolog, hogy én vizibiciklizni menjek.
33. Unatkozol? Rajzoljál!
34. Pihenni jöttünk.
35. Nem lehetne, hogy legalább most ne a tévét nézzétek?
36. Hat betű, a középső kettő zé, er.
37. Jobban elfáradtam, mintha dolgoztam volna.
38. Ha már eljöttünk idáig, lássunk is valamit.
39. Figyelsz Te egyáltalán rám, ha valamiről beszélek?
40. Más gyerek boldog lenne, ha itt lehetne.
41. Tudsz Te a saját lábadon is jönni.
42. Nem veszünk több szirszart.
43. Csak azért ne vegyünk meg valamit, hogy vegyünk valamit.
44. Na, ez is csak addig érdekelte, amíg megvettük.
45. Miért, ők hoztak nekünk valamit?
46. Sehol sincs leírva, hogy nem vihetünk haza pénzt.
47. Nem vesszük meg az ezredik ilyet.
48. Biztos voltam benne, hogy valamit otthagytunk.
49. Idefelé hogy fértünk be?
50. Nem is hiszem el, hogy hazaértünk.

Szerző: Szabó László  2014.07.26. 03:56 Szólj hozzá!

Címkék: nyaralás fagyi fóka keresztrejtvény dedalon

Nagymamám Tapolcán él, 87 éves, életerősebb, mint bármelyik ereje teljében levő középkorú. Néhány hete Zalaegerszegen volt dolgom, úgyhogy pár nappal előtte felhívom, hogy onnan hazafelé beugrom hozzá, jaj, nagyon örülök, mondja, ugyan kint leszek a telken, de majd időben elindulok haza. Aztán másképp alakul, rendhagyó módon bőven időben indulok el, magam is csodálkozom, már odafelé is belefér, hogy benézzek hozzá, úgyhogy rátelefonálok, persze otthon van, sejthettem volna, vár rám, Mami, már egykor ott leszek, jól van, főzök húslevest.
A városszéli teszkóban bevásárolok neki, mosópor, szappan, tészta, gyümölcs, újságok, csoki, behordom az előszobába, köszönöm, kisfiam, miért költesz ennyit, ezt a fajtát, mondjuk, pont nem szeretem.
Húsleves mellett ebédre nyilván sült hús is van, körettel és káposztával, ki nem állhatom, nincs apelláta, meg kell enni, még szedek, kisfiam, nem bírom, Mami, jól van, kicsit pihenj, menni fog az. Süti is jön, olyan két kilónyi a tálcán, nem értem, hogy tudott ennyit megcsinálni, a nagymamák egységnyi idő alatt elkészített sütimennyisége minden ökölszabályt felrúg, lehet persze, hogy tartalékol, mondjuk akkor szárazabbnak kéne lennie, biztos van erre is valami trükkje, Stahlt szétvetheti az ideg.
Tapolca pöpec város, szépen felújított park, kis üzletek, Rózsika a közértben nagyon kedves, elteszi nekem a kolbászt, mondja Mami, ilyet manapság is csak a pult alól adnak, kisfiam, vigyél két szálat. A spájzból veszi elő, olyan kétszáz lekváros és kompótos üveg közül, ha hirtelen ránktörne a világháború, két hónapig gond nélkül életben tartanánk az egész utcát. Mindig küld velem haza is belőlük, csak az üvegeket ne felejtsd el visszahozni, naná, hogyne, nem felejtem, de még soha az életben nem vittem vissza egyet se, örök rejtély marad, hogyan pótol ennyit, csókosa lehet az üveggyárban.
Vettem a piacon a gyerekeknek ruhát, előhajtogatja, ilyen anyagot nem találsz sehol, moshatod, ahányszor akarod, nem kopik. Inkább nem mutatom a kétkedésem, nagyon klassz, Mami, le se jön majd róluk. Na, jelenti be, gyerünk, kiugrunk a telekre. Akkor kapkodjunk, két óra múlva Egerszegen kell lennem. A telken sóskát szed, morog, hogy mennyit kér a kőműves, hogy rendberakjon két ablakot, körbejárok, a ház mellett tábla, rajta Mami öreg betűi, hozd vissza az ablakkeretet, vagy kopjon el a körmöd. Mi történt, kérdem, a betörő elvitte, és miből gondolod, hogy ez majd hat rá, nem is érti a kérdést, hát, csak van valami becsület a világon.
Persze megcsúszunk, úgyhogy eljön velem Zalaegerszegre, valójában tán így is akartuk mindketten, nézeget a kocsiból, míg telefonálgatok az úton, a repce nyíló sárgáját dicséri, meg a szép portákat, nagyon rég jártam erre, kisfiam. A rendezvényen, amire mentem, először csak csöndesen üldögél, aztán kínálják, kávét iszik, elfogadja a süteményt, beszélget, innen aztán tíz perc sem telik el, már meghívja a helyieket Tapolcára. Indulunk vissza, a családról elmélkedik a kocsiban, öregapám házában van nyolcadrészem, de valami idegen lakik benne, nem tudok már mit csinálni vele, neked adom. Kösz, Mami, egyszer majd utánajárunk.
Estéllik, mire Tapolcára érünk, még bekopog a szomszédhoz, unokámmal voltunk kirándulni, remek, Ilikém, kell a kiruccanás. Szép gyerek, igaz, simogatja meg az arcom, ráncos ujjai túl a negyvenen is kisgyermekké cirógatnak.

Szerző: Szabó László  2014.06.06. 08:36 Szólj hozzá!

Címkék: befőtt Zalaegerszeg Tapolca Stahl Judit Mami