1991 augusztusában II. János Pál öt napra Magyarországra látogatott. Egyetemista voltam akkor, minden munka érdekelt.
Jön egy barátom, osztálytársak voltunk a gimiben, ismer egy céget, amelyik jótékony célból szenteltvizet akar árusítani a pápalátogatás helyszínein. Megcsinálok én bármit, hetente kétszer-háromszor zongorákat cipelünk egy pasasnak, az is külön sztori, újságkihordás, csokigyár, minden, de ez azért túlzásnak tűnik.
De nem az, tényleg így van, elmegyünk, mérhetetlen mennyiségű vízzel teli üvegfiola áll egy irodában, helyes, átlászó műanyag csomagolásban, ráírva, hogy szentelték ekkor és ekkor, itt és itt.
Srácok, 300 forintért adhatjátok, 50 a tietek, a többi a gazdagréti templom építésére megy. Öt perc alatt komplett üzleti tervet futtatunk le a fejünkben, oké, csináljuk. Kis kétség azért van bennünk, hogy a 250 forint vajon tényleg a templomra megy-e majd, de elűzzük, quid pro quo.
Családi vonalakon szerzünk egy szakadt Skodát meg egy még szakadtabb Daciát, roskadásig pakoljuk fiolákkal, összetrombitálunk még nyolc barátot, barátnőt, útitervet gyártunk.
Pécsre hajnalban indulunk, eljutunk a reptérig, óriási a tömeg. Párokban megyünk be az emberek közé, kell idő, mire felszabadulunk és meg merjük szólítani őket, jó ügyet szolgál, vásároljon.
Ahogy a bizniszre koncentrálva küzdök a tömegben, egyszercsak felmordulnak az emberek, megfordulok, harminc méterre tőlem hajt el a pápamobil, benne a hajlott hátú öregember, keze áldást oszt. Tényleg: az ugye világos, hogy a „Ne féljetek!" minden idők egyik - ha nem a - legütősebb szlogenje, időben, térben telibe talál, üzenetben tűéles, think-tankek fél karjukat adnák egy ilyen mondatért. És ha már itt tartok: lenyűgöző, ahogy Ferenc pápa, röpke 48 óra alatt, négy emberközeli gesztussal és a tökéletes névválasztással megszerettette magát a világgal. Imázsépítésből tökéletes vagy inkább jeles fölé, ahogy Pál tanár úr, legendás testnevelő tanárunk - szintén önálló bejegyzést érdemel - mondaná.
Rosszul zárjuk a napot, az üzleti terv teljesítése időarányosan pocsék. Másnap Máriapócs, még hajnalabbi az indulás, de már van ötletünk. A zarándokbuszokra szállunk fel, ott együtt vannak az emberek, rábeszéljük a sofőrt, hogy adja oda egy percre a mikrofont, elmondjuk mit ajánlunk és már megyünk is körbe.
A tervet messze túlteljesítjük, másnap Szombathelyre kéne menni, kihagyjuk, hiába, gyerekcipőben jár még a kapitalizmus, nem ismerjük a haszonmaximalizás fogalmát.
Utolsó akciónk a Várban zajlik, vérprofik vagyunk, letaroljuk a buszokat.
Elszámolunk a fiolákkal, nagyon jól jövünk ki.
Tizenhárom év múlva, 2004-ben a gazdagréti templomban kereszteli meg Zsófi lányomat László atya. Minden összeér mindennel.