Kérdezi a nővér a terheléses kardiológiai vizsgálat előtti vérvételnél, hogy ugye, bírom a fájdalmat, nem ájulok el, nyugi, bólintok, nem lesz gond. Vénába szúrja a tűt, nem nézek oda, beszélgetünk inkább, mondom neki, hogy a nők biztos jobban tűrik, gondolom. Hümmög, ki így, ki úgy, aki egyet szül, az már mindent tud arról, mi a fájdalom. Huszonöt percet bicikliztet aztán, egész jól megy, még csevegünk is közben. A családomról kérdez, volt-e szívbetegség, nem tudok róla, anyámra kérdez rá, huszonöt éve temettük el, negyvenkettő volt akkor, agyvérzés vitte el. Nehezít a biciklizésen, elhallgatok, tempósan tekerek, járnak a gondolataim.

Német-történelem tanár volt, egy iskolai értekezlet közben fordul le a székről, egy óra múlva már az Amerikai úton műtik, két hónap kóma után ébred. A budakeszi rehabilitációs intézetbe viszik, a szemét és a jobb kezét tudja csak mozgatni, kartontáblát eszkábálunk, rajta az ábécével, lassan húzogatja az ujját, betűnként rakja össze a mondatait. Hetek múlva mozdul az arca, halk hangokat is ki tud préselni, már elég csak az első betűket mutatnia, a többit megértem, különös nyelv ez, inkább érezzük, mint értjük egymást. Aztán, újabb hosszú hetek múltával néha már nevet, a szeme varázslatosan csillog, nekünk kellene hitet adni neki, de inkább belőle merítünk. Hetente kétszer gyógytornász jár hozzá, becsülettel küzdenek, és miközben pontosan látjuk, mennyi a fejlődés, szinte semmi, bebeszéljük magunknak, ugye, hogy jobban mozog már a keze. Egy év után intéznek neki egy ausztriai kezelést, két hónapot tölt ott, németül is tud mutogatni a táblán, az osztrák orvosok el vannak olvadva tőle, de közben végleg megérti, hogy sosem fog meggyógyulni. Hazahozzák és egy borús áprilisi napon, szinte megérzem a pillanatot, elhatározza, hogy meghal. Napok óta nem beszél, amikor utoljára vagyok mellette, a franciakrémest én eszem meg, már a pépeset sem lehet belediktálni, egy kanálhegynyit elkenek mozdulatlan szájaszélén, jól van, anyu, majd holnap ízleni fog, valami természetfilm zümmög a kistévén, csöndben ülök egy órát, elfogy minden szó. Másnap a gimnáziumban a fizikafakultációról hívnak ki, békésen aludt bele a tüdőgyulladásba. Tizenkilenc hónapot lüktetett az elméje a végleg elernyedt izmú testben, mégis több erő volt benne, mint bárki egészségesben. Nagymamámmal, az édesanyjával temetjük el, finom úriasszony, a szertartáson csöndesen sír, van-e nagyobb fájdalom annál, mint sírba tenni azt, akit szültél.

Fáj leírni, de negyedszázad elteltével már halványul bennem az arca. Ritkán előkerülő, lassan kopó családi fényképek hozzák vissza az emlékét, minap a fészbukra raktam ki a nagyobbik lányom táncversenyen mosolygó fotóját, hasonlít anyukádra, írja egy régi iskolatárs, tán igaz, az unokákon sok kiütközik a nagyszülők génjeiből.

A nővér leállítja a biciklit, fújtatok, a lelet normális, magát sem a szíve viszi majd el, mosolyog, ugye, nem fájt, visszamosolygok, dehogy, minden rendben van.