Vannak olyan történetek, amelyek annyira kínosak, hogy évtizedek után is borzong az ember tőle.

Kisdobosnak avatnak minket, lehetünk olyan hét évesek. A Szabadság téren gyülekeznek az iskolák, őrsönként, rajonként felsorakozva. Amúgy csodálom az iskolai úttörőcsapat vezetőnket, mert felfoghatatlan számomra, hogy valaki a rajok jelentései közben - úttörővezető pajtás, jelentem, a Barátság raj 24 fővel felsorakozott és így tovább, rajonként a létszámot mondva - hogyan tudja fejben összeadni a számokat és utána egyből továbbjelenteni, hogy az 512. számú Pataki István Úttörőcsapat 213 fővel felsorakozott. Varázslat lehet.

Szóval Szabadság tér, nagybajuszú munkásőr bácsik fogják a kék nyakkendőt a nyakunkba bogozni. Jön a kirendelt rajvezető és mondja nekünk, az őrsünknek, ha majd ki kell vonulnunk, akkor vezényelni fogok: "bal....bal...bal-jobb-bal", gyertek majd szépen utánam. A mai napig érzem az akkori rémületet a torkomban, el nem tudom képzelni, hogy hogyan lehet egymás után háromszor a bal lábammal lépni, ez lehetetlen, össze fogok esni, rajtam röhög majd az egész tér. De ami még borzalmasabb, körbenézek, és látom, hogy senki se nem csodálkozik, se nem rémüldözik. Úristen, ezek akkor tanultak meg háromszor egymás után ballal lépni, amikor én hiányoztam, mi lesz itt.

Aztán jön a vezényszó, lépek ütemre, ahogy mindenki, huhhh, a világ és a kék nyakkendő a helyére kerül.