1992. A Műegyetem Hallgatói Képviseletét vezetem, az október 23-i állami ünnepséget a központi épület aulájában rendezik. Három beszédet terveznek, Göncz Árpád köztársasági elnök, a rektor meg jómagam. Na, gondolom, ilyen alkalom se lesz sok, rittyentek egy szép kis szónoklatot, csinosítgatom, javítgatom. Két nappal az ünnepség előtt szólnak, a miniszterelnök, Antall József emberei látni szeretnék a szöveget. Hmm. Az ilyesmik ellen küzdöttünk, ha jól rémlik. Visszaüzenek, hogy oké, szívesen odaadom, de azt fogom elmondani mindenképpen. Valami ember jön, leülünk, kezébe adom a papírokat, elolvassa, kérdezem: na? Hát, jó lesz, de lenne néhány ötlete. Köszi, mondom, annyira nem vagyok kíváncsi rá. Semmi gond, normálisan elköszönünk. Efféle világ volt, még mozgolódtak a régi zsigerek, de már próbáltak viselkedni.
Jön az ünnepség, Antall ott van, utána fogadás, kezet fogunk, bemutatnak, gratulál, persze, persze, köszönöm. Magas, karizmatikus, visszafogott.
Ma húsz éve hunyt el, tanulságos, ahogy két évtized hazai politikája ikonikus alakká emelte, miközben - ha emlékeim nem csalnak - életében ütötték-vágták, jobbról-balról.
Est ubi gloria nunc Babilonia?