Üzleti érzéket nem lehet tanítani.
Van nekem V. kerületi parkolási engedélyem. A minap a Westendben volt egy találkozóm, leparkoltam a Nyugati téren, az Alexandra könyvesbolt előtt. Ez a Belváros széle, innen öt perc átsétálni a Westendbe.
Két óra múlva jövök vissza, az ablaktörlőm szorítja a jól ismert piros csomagot. Nem igaz, hogy nem veszi észre a matricámat, gondolom elsőre, jól felrántom magam.
Letépem a nejloncsomagot, ülnék be, amikor odalép hozzám egy pasas.
Megbüntettek, mi? Meg. Nem volt cetlid? Nem. Itt nem jó a matricád, bök rá a szélvédőmre. Mi van? Ez parkolási zónán kívüli terület, ide cetli kell. A táblán is kint van.
Ránézek a pacákra. Nyugodtan mosolyog. Elsétálok a tábláig, tényleg.
Pasasom a zsebébe nyúl: van cetlim, mikor büntettek meg? Megnézzük: 9:52-kor. Én 9:40-kor vettem egy cetlit, mondja és mutatja. Gépies hangra vált: öt munkanapon belül beviszed a büntetést meg a cetlit az ügyfélszolgálatra, kinullázzák, tíz perc az egész. Ezerötszázért adom.
Elgondolkodom: mutasd a cetlit. Minden stimmel: mai a dátum, 9:40. A zsebembe nyúlok: ezernégyszázam van. Meg se rezzen. Vagy tudsz kétezerből visszaadni? Elnéző tekintettel billenti oldalra a fejét, ahogyan csak az igazán lúzerekre szokás nézni. Odaadom a kétezrest.
Valamiért a bizalmába von. Ebből tartom el a családomat, félóránként veszek egy cetlit. Már a kocsiban ülve kérdezek. És mindig vannak olyan idióták, mint én, mi?
Úriember, úgyhogy csak a mosolyával válaszol.