Örök az igazság: minden kapcsolatot a nő irányít, valójában akkor is övé a döntés, ha látszólag meghagyja azt a férfinak.
Feleségem ötödször terhes, két lányunk után két magzatot elvesztettünk, alig hisszük, hogy van még esélyünk. Szorgosan járunk az esedékes vizsgálatokra, a nőgyógyászati váróban bambuló férfinél szánalmasabb fajzat kevés van. Semmit nem ért, segíteni nem tud, ott lenni illik, egymás felé fagyos mosolyokat küldő nők, nekem szebben gömbölyödik a hasam, nekem meg nem vizesedik annyira a bokám, a feleslegesség érzése a sokadik hatványon.
Egyik alkalommal nem tudok elmenni, Csilla a vacsoránál köhint, látszólag zavarban van, pedig nem szokása. A szülésznő, tudod, Annamari, tudom, a névmemóriám jó, ja, persze, a gyerekek ovistársait is kevered, tök ciki veled minden szülinap, mindegy, szóval Annamari mondja, hogy egy filmhez keresnek várandós nőt, fel akarják venni a szülését. Megáll kicsit, a nők hatásszünet-érzéke briliáns, micsoda hülyeség, ki lenne képes pénzt csinálni a szüléséből. Hát, például én, gondolom, komótosan bekanalazom a tejfölös túrót, fejben lefuttatok egy üzleti tervet, aztán szólalok meg: észnél légy, nyilván fizetnek, simán behozhatnánk a szülés költségeit. Akkor itt van a gyártásvezető száma, hívd fel. Gyanakodva nézek, ha elhoztad a számot, akkor azért akkora nagy baromságnak nem tartod. Nem válaszol, pakolja a tányérokat, nem kell ezt erőltetni.
Felhívom a pacákot, egy német tévéfilmhez kell a jelenet, az operatőr végig bent lenne a szülőszobában, de csak ő, négy lépésben megalkudunk az árban, ha elindul a szülés hívjam, riadókészültségben lesznek.
Persze dídzsézni vagyok, amikor elmegy a magzatvíz, készenlétben álló váltótársam, az érzéketlen ökör, kikapcsolta a telefonját, háromszáz retropartizót hagyok ott a 220 felett közepén, majd lesz valahogy, lesz is, sosem hívnak oda többet. Csilla körül már három nő sürgölődik otthon, két szomszéd szalad át hirtelen, plusz sokat látott anyósom, míg hazaérek, telefonon idegesen és folyamatosan tájékoztatnak hány percesek a fájások, úgy sorolják a számokat, mint a vízállásjelentéskor, bármi áron tartsátok vissza, mondom, sok pénzünk veszne, ha a nappaliban szülnénk.
A kórházba menet hívom a filmeseket, rohannak, mondják, egyszerre esünk be a szülőszobába, Annamari gyorsan felméri a helyzetet, ebből negyedórán belül gyerek lesz. Az apás szülés a legmélyebb kapcsolat férfi és nő között, egyszerre sírok és nevetek, a köldökzsinór elvágása furcsa kettősség, az ollóroppanás közben azt érzem, apa és gyereke ennél közelebb nem lehet egymáshoz.
Az operatőr mindent rögzít, csorog a könnye a gumioptika mögül, sosem láttam még ilyen szépet, suttogja, megérte erre a pályára menni. Aztán filmezi, ahogy mossák, mérik, betakarják a fiam, akár oktatófilm is lehetne belőle.
Már otthon vagyunk Alexszel, amikor újra hívnak, kéne még egy jelenet, a filmbeli szülők karba vennék az újszülöttet. Egy minden hájjal megkent színészügynök kaján magabiztosságával tárgyalok, nemhogy nullszaldóra hozom, már nyereséges a szülés. A forgatás multikulturális, svéd rendező, német színészek, magyar baba, csak az orosz hússaláta hiányzik. Elolvadva veszik a kezükbe mélyen alvó fiamat, aki egy pillanatra sem ébred fel a felvételek alatt, egy idióta producer rázza a kezemet, gratulálok, ritkaság az olyan, ha egy színész nem hisztizik.
Sok évvel később, netről letöltött filmen látjuk viszont a jelenetet, nekünk szorul a torkunk, lányaink röhögnek, Alexnek tetszik, ilyen kicsi és véres voltam, anya.