1992-ben történt.
Kapok egy levelet a Hadkiegészítő Parancsnokságtól, jelenjen meg jelen hó akárhányadikán reggel 6 órakor a Hűvösvölgyi úti laktanyában.
Kétségbe esek, mit akarhatnak: velem aztán nem nyerünk világháborút.
Álmos szemekkel villamosozok a megjelölt helyre, a megjelölt időben, a teremben ül vagy harminc, hozzám hasonló korú srác.
Üldögélünk szótlanul vagy félórát, nyílik az ajtó, bejön egy feszesen néző katona.
Magukat most egyesével szólítom, el kell dönteniük, hogy vállalják-e a tartalékos parancsnoki képzést az egyetem után. Kilenc hónap.
Akkor a normál katonai szolgálat egy év volt, csábítóan hangzott megúszni három hónapot. Rögtön jobb kedvem kezd lenni.
Feszes őrnagy leül, belenéz a papírba. Meglepődve lapozgat, aztán erőt vesz magán és kezdi. Szabó László, anyja neve Kis Katalin. Feláll egy srác, kimegy, valamit beszélnek, aztán visszaül a helyére. Szabó László, anyja neve Nagy Rozália. Menet ugyanaz. Szabó László, anyja neve....és így tovább.
Baszki, harminc Szabó László ül a teremben, életemben először megértem, mit jelent a kisebbségi érzés. Meg azt is, micsoda csapás, ha az ember szüleiből hiányzik a kreativitás.
Hamarosan az én anyám is sorra kerül, kisétálok. Aláírja? Hát, őrnagy úr, ha van olyan, hogy tartalékos vezérezredes-képzés három hónap alatt, az még jobb lenne.
Nincs sikerem. Maga ilyen vicces fiú? Milyen fegyvernemnél akar szolgálni?
Hát, ugye, mi a választék? – folytatom, pedig éreznem kéne, hogy a stílusom nem jön be.
Rámnéz, ha tehetné, kivégzőosztag elé állítana. Légideszantos lesz, ott majd kinevelik a hülyeséget magából.
Visszasétálok a huszonkilenc Szabó László közé.
Sose láttam légideszantot.