A buszsofőrt Zsoltinak hívják és mindig hoz magával szalvétába csomagolt szendvicset. A Kongresszusi Központ elől indulunk, este nyolc-kilenc körül, attól függően, hogy milyen messze megyünk.
1998-ban vagyunk, a Juventus Rádió drogellenes kampánya abból áll, hogy Isten háta mögötti diszkókban fellép két playback zenekar meg én, mint DJ és van néhány hostess, akik tájékoztató füzetkéket osztogatnak, miért ne használj drogokat. Meg kérdőíveket töltetnek ki, hallottad-e már azt a szót, hogy szpíd.
Akkoriban a Juventus országos frekvencián sugároz, mindenki ismeri, a kereskedelmi rádiózás kezdetén járunk, dübörögnek a kívánságműsorok, küldöm mindenkinek, aki szereti. Egy Juventus ródsó megjelenése a diszkóban nagyobb ünnep, mint a városnap.
A turnébuszon Zoli, a turnémenedzser mellett ülök, ő a legnormálisabb arc, filmekről meg fociról is lehet vele beszélgetni. A turnémenedzser a főnök a csapatban, Zoli mondjuk nem erőszakos típus, Mick Jagger mellett nem sok sót enne meg.
A harmadik-negyedik benzinkútnál mindig megállunk, fel kell tankolni piával meg ropival, ez státusszimbólum, bár a benzinkúton pont két és félszer annyiba kerül a ropi, mint az éjjelnappaliban, de ez olyan zenekaros.
A turnét három haknibrigáddal csinálom végig, a Hip Hop Boyz, a TNT és a Carpe Diem van forgóba leszerződve, már ha ezek a nevek még mondanak valamit.
Odafelé mindig jó a hangulat, viccesnek szánt sztorik repkednek, a hangsúly a szánt szón van, a vicces csak 80-as IQ környékén igaz. Mindenki el tudja képzelni, milyen történetei lehetnek egy leszolizott bojbend tagnak.
Fél egy körül érkezünk meg, addigra kicsit pilled a társaság, a legrettentőbb Kisvárda után a Gladiátor, a semmi közepén egy szkájkréperekkel megbolondított ufóleszállóhely, lüktetnek a house ütemek.
A hostessek beözönlenek, felpattintják a megállítótáblát és osztogatják a kérdőívet meg a kulcstartókat, eredménykényszerben vannak, az összes kérdőívet ki kell töltetni, akkor kapják csak meg a pénzüket. Zoli a főnökkel beszél, a diszkótulajdonos külön állatfaj, már nem rovar, még nem hüllő.
A helyi DJ, akinek a diszkósneve általában a keresztneve angolosítva, Zoleee, Tommyy, S.any, síkideg, jön a pesti köcsög, ellopja a bulit, úgyhogy már éjfélkor lejátsza a legnagyobb slágereket, anyázzanak baszki, ha megint lenyomod az It’s Like That-et, húsz perce ment.
Fél órát tolom a zenét, aztán duma a drogfogyasztás veszélyeiről, Zoli muszáj ezt, muszáj, ezért fizet a nemtudommilyen minisztérium, majd felkonferálom a TNT-t.
Rájövök, hogy a haknizenész legfontosabb tudása, hogy úgy tudjon tátogni, hogy tényeg egy hang se jöjjön ki a száján, mert két szám között viszont szövegelni kell, és nem lehet ki-be kapcsolgatni a mikrofont. Mindig megrándul a szemöldököm azóta, ha meghallom, hogy titkos üzenet...
Három dal, aztán megint diszkózás, majd jön a másik zenekar, mélyszociológiai elemzést igényelne, hogy lehetett sláger Magyarországon az Álomhajó. Végül még két dal a lemezjátszóból, elköszönés, azóta is én vagyok az a diszkós, aki a leggyorsabban pakol össze a buli végén.
De indulni nem egyszerű, sztárjaink vegyülnek, hívjál fel, ha legközelebb erre jársz, még nincsenek mobilba épített fényképezőgépek, úgyhogy csuklóra szíjazott minolták meg konikák csattognak, a vakukat elnyomják a stroboszkópok.
A hostessek már alszanak a kisbuszban, bekászálódunk, Zsolti a szendvicsét majszolja. Világosban érünk Pestre, pulcsiba burkolva ébredünk, merev nyakkal. Egy Hip Hop Boyz sztár elég szánalmasan néz ki reggel hétkor a Renault Lagunában, köhögve indul a motor, ezüst fellépőcipője tapossa a mélyen fogó kuplungot.