Pocsékul alszom, szinte minden második nap felébredek hajnali három és négy között, visszaaludni nem tudok, megválaszolok nyolc-tíz ímélt, a Futótűz is megvolt már, igaz, három részletben. Persze visszaálmosodom, ötkor elalszom, hatkor ólomsúllyal a szemgödreimen kelek.
Végére akarok járni, alvásszakemberhez fordulok, hosszasan beszélgetünk, sok meglepetés nincs, stressz ésatöbbi, kár, hogy nem iszik alkoholt és nem dohányzik, mondja a doktornő, mert akkor lenne még pár jó ötletem. Jobb híján alvásvizsgálatra utal be, egy éjszaka mindenféle kütyüvel felszerelve, talán kiderítik, mi lapul a mélyben.
Kapok időpontot, menjek be egy megbeszélésre, ott is végigkérdezik újra az összes tünetet és a vélt kiváltó okokat, jöjjek vissza huszonnyolcadikán este hétre, bentalvás lesz.
Meg is jelenek pontosan, hetente két, maximum három találkozómról nem kések el, úgyhogy magammal roppant megelégedve trappolok fel a lépcsőn. Alváslabor zárva, sehol senki, kopogás hiába. Nyilván elaludtak, gondolom, ez itt kézenfekvő magyarázatnak tűnik, átbaktatok a szomszéd osztályra, unott nővér küld vissza, üljön le, majd jönnek.
Harminc forint eltörölt netadónyit böngészgetek, amikor előkerül egy hölgy, maga idevár, kérdi. Az idevár szót meg kell becsülni, ritka példány, csak orvosnál, néha az apehnél hallható. Hát, ide. Hümment, bemegy a vizsgálóba, két perc múlva kirobban az ajtón, a kezembe nyom egy kérdőívet, töltse ki, majd jövök. Ugyanazon vizsgálat kapcsán immár harmadszor veszik fel minden tünetemet, úgy fest, biztosra mennek, semmit el ne titkoljak, amúgy is gyanús fickók ezek a nemalvók.
A nővér elcsattog, húsz percet ülök magamban, közben, nyolc körül járunk, egy hölgy is érkezik, szatyor a kezében, aludni jött ő is. Aztán a nővér előbukkan a keresztfolyosóról, bemorrant magához a vizsgálóba.
Mért hétre jött, kérdi köszönés helyett. Akkorra hívtak. Vállat von, fél nyolckor kezdek, tudja mindenki. Nem próbálok igazságot tenni.
Kikiabál, behívja az imént érkezett hölgyet. Maga mért nyolcra jött. Úgy tűnik, ma este senki nem tud jót tenni. A hölgy félve válaszol, most jött be a vonat. Na, itt a kérdőív, töltse ki, küldi vissza a folyosóra.
Hozzámfordul, menjen be a szobába, öltözzön át, felszerelek magára mindent. Kis fülke a vizsgáló mellett, ablak nincs, vastag falak, egy ágy, egy lámpa, a falakon tikszórögzítésből kibólintó print, valami őszinövény. Átöltözve lépek vissza a vizsgálóba, na, csináljuk, a mellkasomra és a hasamra hevedert erősít, rajta dobozok, azokból zsinórok a fejemen nyolc ponton rögzített tappancsokra. Az ujjamra infrafényű csipesz, az orrlyukaimban a légzésfigyelő kis tüskéi, dartvéder műtét közben.
Bekapcsol mindent, kontroll indul a monitoron, szitkozódva kicseréli az egyik dobozban a hasamon az elemet, bólint, most már oké, ritmusosan szaladnak a csíkok a képernyőn.
Amíg kalibrál próbálok beszélgetni, alvajárók is jönnek, kérdem. Persze, azok a legrosszabbak, itt is jönnek-mennek. Dehát nem ismerik a járást, értetlenkedem, nekimennek a falnak? Neki, mondja. És? Némelyiket megszúrom altatóval, arra visszafekszik. Na, jó éjt, menjen aludni, hatkor keltem. De én nem tudok fél kilenckor elaludni, nyavalygok, kéjes vigyorral mondja, nem baj, úgyis látom a monitoron, mit csinál.
Elvonulok fogat mosni, sürget, hogy haladjak, mert a hölgyet, aki majd a másik fülkében fog aludni, nem a jelenlétemben akarja felszerelni. Behúzom a nyakam és az ajtót, önkéntelenül jó éjszakát kívánok, ahogy rám néz látom, hogy nem tudja, hülye vagyok-e vagy csak vicces.
Persze tizenegyig olvasgatok, elnyom a fáradtság, két és fél kiló kábellel meg dobozzal a hasamon meg a fejemen nem könnyű aludni. A szoba hangszigetelt, azért szolid horkolás átszüremkedik a szomszédból, gondolom, kileng a monitoron az egyik csík.
Fél négykor kelek, szokásos, meg sem lepődök, így van szinte minden éjjel, háromnegyed hatig billegek az ébrenlét és az alvás határán, éppen elaludnék újra, amikor a nővér rámdurrantja az ajtót, ébresztő, süvölti, másfél perc alatt lekapkodja rólam a szerkentyűket. Kapkodva öltözök és menekülök, kifelémenet nyomja a kezembe a papírt, jöjjön vissza két hét múlva a leletért.
Lelkiismeretesen megyek is érte, fiatal doki vár, a monitoron mutogatja a csíkokat, itt aludt el, ott álmodott, itten volt egy REM szakasz. Ja, se kinyomtatni nem tudom, se ímélbem elküldeni, majd postán megy. Csodálkozva nyitom a számat, megelőz, ne kérdezzen semmit, tudom, hogy a harmadik évezredben vagyunk.
Oké, doktor úr, de mi a diagnózis. Hát, bizonytalanodik el, amikor alszik, akkor azt tökéletesen csinálja, minden alvásstádium megvan. Csak korán felkel. De, mondom neki, ezt eddig is tudtuk. Egyetért. Igen, tudtuk. Hát akkor? Nem tudom. Talán költözzön tanyára. Kösz, doktor úr, jó ötlet, ez még tényleg nem merült fel.