A döntés, amit Erikkel este nyolc körül meghozunk, hirtelen és merész: a Csíkszentdomokosról nyolcötvenkor induló vonattal hazajövünk, reggel kilencre ér a Keletibe, magunk is kétkedünk, felülcivilizált létünknek kell-e ilyen csellendzs.
A domokosi megálló minden átalakítás nélkül passzol egy Tarantino filmhez, meg lehet spórolni a díszlettervezőt, az ereszről ütemesen csöpög a repedezett betonra az eső, tízcentis flakon- és papírréteg a sínek között, a bakterház mellé lecsapott dácsiák, egyedi szürrealitás.
Jegyet kell váltanunk, a pislákoló neonos pénztár a berogyott padokkal keretezett váróterem sarkában üres, lehúzott plexi, bent, az asztalkán jegynyomtató és pecsételők. Kedves úrral együtt téblábolunk, természetesen magyarul kérdezzük, Pestre mennénk, lesz itt jegy?
Megfontoltan bólint, naná, a pénztáros hátul beszélget a kantonerrel, na, hogy mondják magyarul, bakter vagy mi. Erik elbattyog hátra, csókolom, jegyet vennénk, kiabál be valami ajtón, élesen szólnak vissza, jól van, jövök már, hogy mennyi bajuk van.
Ötvenes nő zöttyen az ablak mögé, minden foga ezüst, inkább nem részletezem a nehézkesen zajló párbeszédet, nekünk forintunk meg eurónk van, ő meg csak lejt fogadhat el, jegyet adni amúgy sem tud, csak a határig, de a hálókocsira addig sem, menjünk el Csicsóra, kártyával nem lehet fizetni, kudarc kudarc hátán. A domokosi úr megszán minket, csóválja a fejét, gyorsan levette, hogy nem ismerjük a helyi viszonyokat, szálljunk fel, majd a kalauzzal megbeszélünk mindent. A lej hiányát is, kérdem, naná, láttak azok már mindent, meg az ellenkezőjét is, és meg is akarnak élni valamiből.
Percre pontosan áll be a vonat, cséefer, mondja Erik, ja, mint a kluzs, teszi hozzá Ati, neki, meg a két Istvánnak van jegye, magabiztosan dőlnek a falnak, idefele is hálókocsival jöttek, jó volt, persze, mondják, mikor rákérdezünk, de nem őszinte a tekintetük.
Fellendülünk a vonatra, a mozdony utáni első vagon a kétszemélyes fülkés hálókocsi, de először egy másik vagon kalauzával találkozunk szembe, már belekezdenénk a kínunkba, ránklegyint, várjanak, míg elindulunk, lesz időnk mindenre. Tizenkét óra a menetidő, a kapkodás nem szerepel a szótárában. Nálam nincs hely, mondja aztán, ahogy megindul a vonat, hatszemélyes kupéim vannak, itt aludni nem fognak. Átmegyünk a kétágyas fülkés kupéba, mosolygós kalauznő, van két helyem, mindkettő felső ágy, az alsók ki vannak adva Kolozsvártól. Összenézünk, öregek vagyunk már egy vadidegennel együtt aludni. Dehát nincs más, rábólintunk, eurót elfogad, hogyne, de hálókocsijegyet csak akkor adhatok, ha előtte a román kalauznál vesznek menetjegyet, csilingel. Huh, a csomagokat lerakjuk, rábízzuk Atira, visszaingadozunk a másik kalauzhoz, akkor legalább menetjegyet adjon. Oké, de csak lejjel fizethetünk. Forint se? Se. Rezzenéstelenül néz, három évtized vasutasrutinja táplálja a szemében a majdmegoldódikminden nyugalmát.
Vissza a kalauznőhöz, hátha tud váltani, persze nem, de menjenek a büfékocsiba, tán ott. Végigcsörtetünk a vagonokon, a kusettekből kiáramló áporodott lábszag ádáz csatát vív a nyitvahagyott vécéajtók mögül előszüremkedő pöcebűzzel, az ülésekből érdeklődéssel vegyes csodálkozással néznek ránk, sose értettem, miért kell megbámulni azt, aki elmegy melletted a buszon, vonaton, repülőn, három szemem van vagy mi.
A büfés kedves pasas, lejt ugyan nem tud váltani, vagy csak keveset, de bíztat ő is, majd megoldja a kalauz, ne izgassuk fel magunkat. És jöjjünk vissza vacsorázni, feldob az olajra két szelet rántotthúst. Ráhagyjuk, oké, jövünk. Átverekedjük magunkat megint a vonaton, előkerül egy románul beszélő kalauz is, szállítja a megoldást, adjunk neki százötven eurot, majd Kolozsvárott leszáll, átváltja lejre, rendben lesz minden. Gyors fejszámolás után ráhagyjuk, nagyjából ennyiből jöttünk volna ki akkor is, ha a pénztárban lehetett volna jegyet venni, már tudjuk, hogy sose lesz a kezünkben a tikett, így is lesz, élni és élni hagyni.
A kalauznő kinyitja a fülkéket, sose utaztam még hálókocsiban, a Gyilkosság az Orient expresszen az egyetlen élményem, bízom benne, hogy nem Poirot fekszik majd az alsó ágyra Kolozsvárott, a tizenkét késszúrás meg Sean Connery csak fikció.
Erikkel segítünk a negyvenkilós hölgynek a helyére ráncigálni az ágyakat, hogy csinálná egyedül. Aztán intünk neki, elmegyünk az étkezőkocsiba, az adott szó erős kényszer. Lerakom az egyik asztalhoz a táskámat meg a pulcsimat, bejön egy háromfős cigiző társaság, lazán felkapják és átrakják a szomszéd asztalhoz. Erikben felszalad az adrenalin, hogy képzelitek, majd lenyelik a bagót, bocsbocs, nem gondoltuk. Mit nem, majmok, aszentségit.
Lezöttyenünk, megesszük a nyúlós rántottszeleteket a félig sült krumplival, megvitatjuk, hogy milyen egyszerű játék is a futball, Dárdai már azzal sikeres tud lenni, hogy a kettő meg kettőre azt mondja, hogy négy, nem azt, hogy tömegesítés meg liszensz.
Tizenegy körül ragad le a szemünk, újra végigvergődünk a vonaton, immár negyedszer, az üléseken felhúzott lábbal, kibicsaklott nyakkal alvó utasok, az elmacskásodás a minimumkövetkezménye egy Erdély-Budapest vonatútnak.
A kalauznő édesen fogad minket, meséli, hogy a bolgár tengerparti útja volt eddig a leghosszabb, huszonöt óra oda, a félrevágányra állított kocsiban kis alvás, aztán huszonöt óra vissza. Én biztos megölném az utasokat a hatodik órában, amikor jönnek a tizenhetedik bajukkal, de a hölgy csupamosoly, abból az életszerető fajtából való, akik előreviszik a világot. Cigányélet ez, mondja, családdal nem lehet, de Zürichben a múltkor öt órát sétáltunk visszaindulás előtt. Reggelire teát ajánl, nem is tudtam, hogy jár az ágyhoz, vajon, hogy hozza, mézzel, kiöntőben.
Valahogy felmászok a felső ágyra, a hosszúujjú pólómat magamon hagyom, súlyos tévedés, csatakosra izzadok két perc alatt, a vonat mind a négy égtáj felé rángat, aki itt aludni tud, az ringlispílen született. Éjfél körül valahogy elszundítok, két óra múlva állunk meg Kolozsváron, beront az ajtón ismeretlen hálótársam, alvást színlelek, bár szemembe csap a folyosófény, szuszog, zörög, nyesszeg, de lefekszik, nem horkol, kis odszot tettem erre, de bejött.
Mint később kiderül, Erik rosszabbul járt a szomszéd fülkében, a hálótársa pazarul horkolja végig az egész Partiumot. A kalauznő huncutul mondja később, kezdők maguk, profi hálófülkésnél a füldugó szériafelszerelés.
Vergődve alszom, az ébrenlét pengeélén, nemsokára ceruzavéggel verik az ajtót, román határőr jön, ránéz a személyimre, vakkant valamit, köszi, motyogom, próbálok újra elaludni, de most magyar határőrök jönnek, a vakkantás pont ugyanolyan, reménytelen, hogy visszaaludjak. Lekászálódom az ágyról, ismeretlen hálótársam zokniban alszik, vagy legalábbis úgy tesz, mármint az alvásra gondolok, a zokni ténykérdés. A még a vonaton levő határőrök nyomában megyek újra az étkezőkocsiba, egyikőjük kis létrát cipel, gondolom, a felső ágyakra mászik fel rajta, ha nem kelnek fel maguktól az utazók. Vicces látvány, gumibot, szpré, pisztolytáska, alumíniumlétra.
Teát és omlettet kérek az étkezőkocsiban, kint vaksötét, Biharkeresztes fényei maradnak el, a büfések már a másnapi bécsi útjukról fanyalognak egymásnak, még öt óra a Keletiig, egy blogbejegyzésre több, mint elég.