1989-et írunk, egy éve érettségiztem a Veres Pálné Gimnáziumban. Őrült nagy ott a sportélet, Pál tanár úr nullahuszonnégyben szervezi a kupákat a létező összes sportágban.
Sakkcsapatunk is van, nem is gyenge. Ebben az évben bejutunk az országos diákolimpia döntőjébe, Szombathelyen rendezik. Tanár úr szól nekem, hogy nem tud utazni, vállaljam már el a csapatvezetőséget a diákok felett. Naná.
Ötfős a csapatunk, Tamás, Zoli, Balázs, Jaki, Sanyi. Tamás és Sanyi komoly, igazolt játékosok, a többiek erős amatőrök.
A tervünk ravasz és gonosz. A sakkcsapat verseny négy táblán zajlik, egy játékosunk tehát minden fordulóban pihen. Előre meg kell adni, hogy a verseny alatt a játékosok milyen táblasorrendben játszanak: a Zoli, Balázs, Jaki, Sanyi, Tamás listát írjuk meg, vagyis az erős játékosaink a gyengébb, harmadik vagy negyedik táblán játszanak. Abban bízunk, hogy ők ott lent hozzák a két pontot, ha a többiek a felső két táblán összeügyeskednek egy remit, már megnyerjük az aktuális fordulót. Szaknyelven ennek a neve borított erősorrend, köznapian szemétség.
És tulajdonképpen működik, amit kifundáltunk, a nagyon erős ellenfeleket kivéve, ott az alsó táblásaink is remiznek, nincs esélyünk. Tartjuk a középmezőnyt.
Egy szombathelyi kollégiumban lakunk, egyik este beballagunk a városba, az első szabad választások előtt vagyunk, Szombathely is tele falragaszokkal. Akkor még óriásplakátok sehol. Amúgy elgondolkodunk néha azon, hogy micsoda felháborítóan ocsmány, hogy minden településünk dugig van tömve óriásplakátokkal? És azon, hogy óriásplakát tervező itthon láthatóan csak az lehet, akinek a vizuális kultúrája egy strucc szintjén van?
Sanyinak régi terve, hogy szerez egy Tovariscsi konyec plakátot, és most elérkezettnek látja az időt. A hideg, esős éjszakában kapargatni kezdünk, le is szedünk egy plakátot, de pechünkre pont a végén rajtunk ütnek a rendőrök. Próbálunk úgy tenni, mintha csak közelről vizsgálnánk a házfalat, de hiába.
Mi van nálad, kisöreg. Khmmm, khmm, semmi, izé. Na mutasd csak. Előkerül a plakát, mi kishíján a kapitányságon kötünk ki, valószínűleg csak az eső meg az érzékeny politikai helyzet miatt ússzuk meg.
Az első-második táblán Zoli és Balázs megkísérli végrehajtani a világ legocsmányabb sakkcsapat-játék trükkjét, amit csak el lehet képzelni. Balázs ellenfele világossal nyit, Zoli átsandít és leutánozza a lépést. Zoli ellenfele sötéttel válaszol, most Balázs másolja le, ugyanúgy tolva a saját tábláján a bábuját. Zoli bevárja Balázs ellenfelének fehér lépését és ő is úgy lép. És így tovább, lépésről lépésre. Vagyis valójában egymás ellen játszatják a két ellenfelüket. Disznóság a köbön, de hát McEnroe is állandóan pszichés nyomás alatt tartotta az ellenfeleit.
Az ellenfelek már sutyorognak, látod, azt lépi, látom, baszki, ez is ugyanazt. A beszélgetés csapattársak között parti közben tilos, de ahhoz már nincs pofánk, hogy ezt szóvá is tegyük. Aztán a mi csapatunk nem bírja a nyomást, túl jó fiúk, valamelyikőjük belehúz egy önálló lépést, össze is omlik minden.
A középmezőny alján végzünk, ez a legtöbb, ami kijöhetett. Hazafelé a vonaton két orosz sráccal beszélgetünk, a Tovariscsi konyec sztorin röhögnek, más már a világ, legyintenek, Gorbacsov jó arc.