Egy hete volt a gimnáziumi osztályunk huszonöt éves érettségi találkozója. Rengeteg sztori keveredett elő újra, Pál tanár úr, a legendás testnevelő tanár történeteivel az élen.
Pál tanár úr nagydarab pasas, az iskolai legendárium szerint húsz évig tartotta a TF félkezes súlyemelésének rekordját, ezt az is alátámasztja, hogy a nyári sporttáborokban tízesével állítja meg a csipás szemű diákokat, amint a negyedig-félig elfogyasztott reggelit viszik vissza a konyhaablakba, add csak fiam azt a szalámit.
Megszámlalhatalan mennyiségű sztorijaiból most csak négyet.
Osztályunkban János a legerősebb fiú, minden gyakorlatot ő mutat be, ez a tanár úrnál így megy: egy önkéntest kérek, Rádi, jöjjön. A feladat nem egyszerű, tíz kilógatott mászókötél, az első kettőn láb nélkül, egy-egy kézzel kapaszkodva kell felmenni, aztán oldalra haladva csimpaszkodni át a következő kötélre, mindig félkézzel átfogva. Aki megcsinálja, és a végén szintén lábfogás nélkül jön le, az ötös. János felmegy, indul is szépen, keményen küzd, a gravitáció finoman téríti le a vízszintes irányból, félúton pihegve leszól, Tanár úr, ha csúszok közben lefele, az nem baj? Dehogy baj…, mondja az öreg, karbatett kézzel nézve a küzdelmet, János végigér, leereszkedik, zihál…csak akkor nem ötös, fejezi be a mondatot tanár úr…
Új távolugrógödröt építenek az udvaron, mellette betonszegély, az öreg szól, fessünk rá méterjelzéseket, pontosan lehessen adminisztrálni a félév eleji felmérésnél az eredményeket. Kapunk egy vödör festéket, ecsetet, kérdezzük, hogy meddig vonalazzunk. Megáll, értetlenül néz ránk, meddig-meddig, tíz méterig. Tanár úr, nyolckilencven a világcsúcs, kockáztatja meg valaki. Megfordul, összehúzza a szemöldökét, és ha valakinek egyszer nagyon kijön a lépés?
Dübörög az iskolai focicsapatunk, a keret tagja Tamás is, aki azért annyira nem nagy spíler. Egyik meccsen ő az egyetlen csere, küzdünk a pályán, a középhátvédünk megsérül, lebotorkál, nem tud visszamenni. Zajlik tovább a játék, mintha mi se történt volna, egyre idegesebben szólogatunk ki tanár úrnak a kispadra, állítsa már be a srácot, eggyel kevesebben vagyunk. Higgadt, tárgyszerű a válasz: nem állunk még olyan rosszul.
Attila tehetséges súlyemelő, viszont nem jó tanuló. A TF-re akar menni, tanár úr a súlyemelőket istent-embert nem tisztelve tolja be a főiskolára. Attila kettesre áll fizikából, tanár úr lerendeli hát a tornaszertárba a fizikatanárt, Csabám, javítani kellene Attila fizikajegyén. Hát hogyne, majd feleltetem. Két hét múlva újra raportra kell menni, tanár úr, jelentem, Attila javított. Tudom, tudom, de tudunk-e még tenni valamit. Dehát így már megkaphatja a hármast. Csabám, ki beszél itt a hármasról….
Nagyszerű ember volt, ikonikus tanár. Eddigi életem egyik legfontosabb pillanata volt, amikor a temetésén a gyászbeszédet mondhattam.
Aztán megalapítottuk a Pál Tanár Úr díjat, melyet idén negyedszer ad majd át az évzárón a Veres Pálné Gimnázium igazgatója az iskola sportban és tanulásban legjobb végzős diákjának.