Elolvastam Szepesi Nikolett könyvét, kíváncsi voltam, mi van benne azon túl, amit a Blikk közismerten felkészült újságírói alapján vettek át ide-oda, így-úgy.
Az elején gyorsan tegyük is félre azt, a bejegyzésem lényege szempontjából teljesen érdektelen tényt, hogy klasszikus értelemben ez nem egy könyv: nincsen rendesen megírva, megszerkesztve, bosszantó a helyesírási hibák sora.
Tanulságot azonban lehet és érdemes levonni belőle, elgondolkozni rajta helyes és fontos.
Az első, amit érez az ember olvasás közben az, hogy ennek az írásnak minden szava igaz. Nincs semmilyen tapasztalati bizonyítékom, egyszerűen így érzem. És ez önmagában is érdem, próbáljunk olyan önéletrajzi írásokat visszaidézni, ahol ezt érezhettük. No, akkor lássuk a tartalmát.
Az írás egy lényeges ifjúságszakmai dokumentum. Látlelete - egyik, nem is a legfontosabb és messze nem is az egyetlen létező nézőpontból megírt lelete - a rendszerváltoztatást követő magyar - és vélem, európai, de legalábbis közép-európai - fiatal generáció élethelyzetének. Annak az élethelyzetnek, melynek nem a szexuális szabadosság a legérdekesebb része, bármennyire is igyekszik belőle ezt kiemelni az öncélú szabadszájúságban világklasszis magyar bulvársajtó. A tanulság általánosabb: az, hogy ez a korosztály milyen hihetetlenül korán válik le szüleiről, családjáról, építi fel saját viszonyítási pontjait és értékeit, alakítja ki saját kultúráját és viselkedési normáit. Szepesi Nikolett fiatalkora nyilván speciális eset, az élsportolói klíma, az utazások, az edzőtáborok megtöbbszörözik ennek kényszerét és lehetőségeit.
Amiket pedig a Spartacus egyes edzőinek módszereiről és stílusáról - ha ezeket ugyan azoknak lehet nevezni - megtudunk, azokra egyszerűen nincs bocsánat. És nem hangozhat el az a mentség, hogy a csúcssportolói sikerekért meg kell szenvedni, meg hogy tűrni kell, meg hogy valamit valamiért, meg egyéb hasonló vérforraló baromságok. A könyv után szembe kell néznünk azzal a kérdéssel, hogy ha ez az ára, akkor kell-e nekünk olimpiai meg világbajnokok sora. És tényleg ez-e az ára? Vagy ez egyedi, csak a Spartacus uszodájának elzárt világában tomboló undormány? És hogyan képes vagy egyáltalán képes-e feldolgozni a magyar élsport a leírtakat?
Szepesi Nikolett írása - amúgy végig az az érzésem volt, hogy sokkal jobb lett volna, ha hagyják, hogy tényleg ő írja a könyvet, nem rendelnek mellé egy alsóligás ghost-writer-t - kordokumentum. Egy, sportolói pályafutását kiteljesíteni nem tudó, az élettől meggyötört lány szembenéz a múltjával és a jelenével. Gondolhatunk bármit arról, hogy miképpen élte eddig az életét, elismerésre méltó, hogy azt így, részletesen leírva vállalta és még tanulságokkal is szolgál mindannyiunknak. Olyan tanulságokkal, amelyeket ha figyelmen kívül hagyunk, akkor súlyosan hibázunk.
Nem vagyunk figyelmeztető jelek nélkül. A két és fél évvel ezelőtti West Balkán tragédia után megjelent egy interjú DJ Palotaival a quart.hu-n, tessék elolvasni, az utóbbi néhány esztendő legfontosabb ifjúságszakmai írása.
Ne tévesszük szem elől: olyan lesz az ország, amilyenek a fiataljai.