Ha jól számolom, négyszer találkoztam vele személyesen, először 1994-ben. A Hallgatói Önkormányzatok Országos Szövetségének (HÖKOSZ) vagyok akkor az elnöke és valami ifjúsági tárgyalódelegációt vezetek a miniszterelnökhöz. Ahogy emlékszem, semmitmondó volt, lassú, közhelyes. Laposakat pillant, komoly kisugárzása van, mellbeverő érzés a hosszú évtizedek politikusi rutinjával szemben ülni.
Aztán a Bokros-csomag 1995 márciusában, a tandíj bevezetése, tüntetünk, vonulunk a Pénzügyminisztérium elé, Bokros - aki minden ellenkező híresztelés ellenére ritka tufa volt ott is és egyetlen egyszeri, későbbi személyes találkozónk során is - beszéde, egész nyáron tárgyalások, ősszel a Parlament előtti virrasztás, majd - emlékszem, egy csütörtök délelőtt volt - be Hornhoz, jön a hír, hogy személyesen veszi át a petíciónkat.
Öten mentünk, gondoljuk, három perc az egész, odaadjuk, morcosan nézünk, átveszi, nyomja a semmit, jövünk ki. De nem, a dolgozószobájába terelnek be, ott ül Fodor Gáborral, az akkori művelődési miniszterrel. Ezer fotós, átnyújtom a petíciót, kiküldik a kamerákat, azt mondja: na, akkor állapodjunk meg. Összenézünk, nem erre számítottunk, de jól van. Jó negyven percet megy a vita, nem nagyon jutunk előre. Egyszercsak viszonylag engedékeny lesz - Fodor alig szól végig - azt mondja, na jól van, írjuk le, ameddig jutottunk. Oké, de senkinél nincs üres papír. A delegációnk egyik tagja emelkedik: majd ő kilép érte. Üljön csak le, mondja Horn, és maga mellé pillant: Gábor, légy szíves, ott az asztalomon van üres lap, megtennéd, hogy hozol párat…Fodor elslattyog az asztalhoz, papírlapokkal meg húsz köbméter megalázottsággal jön vissza.
Lassan összejön valami megállapodásféle, ő maga írja a papírra, amikor a vége felé járunk, hirtelen mondja: na, nézzük már meg, mi is van pontosan a kormányrendeletben. Persze az sincs senkinél, jól van, most már megyek érte én, és tényleg, kibandukol a szobából. Rohadt kínos a helyzet, maradunk Fodorral, sűrű a csönd, mindenkinek azon jár az esze, vajon mi a túrót csinál odakint. Sokkal később, hónapok múlva tudom meg, hogy átballagott a szomszédos szobában zajló kormányülésre és leokéztatta a megállapodást. Visszajön, aláírjuk, negyven év politikai tapasztalata alapjáraton dorombol velem szemben.
Két hét múlva összehívja a rektorokat, lenyeleti a megállapodást velük, le kell mondaniuk a kiegészítő tandíjról, ott szinte szövetségesként kezel, egyszer fent, egyszer lent.
Még egyszer futunk össze a Parlamentben, kedvesen jön oda, üresek ugyan a mondatai, de azért figyel, jattol.
Politikusi teljesítményét, pályáját történészek, politológusok, politikustársai elemzik, olvasgatom ezeket, hümmögök. Ahogy én látom: semmi tudatosság nem volt abban, ahogy beszélt, újbeszélül: ahogy kommunikált. Ösztönös tehetsége volt, vérprofin nyomta a kisember sztájlt. Alig pár évvel a kommunizmus után tömegek rezonáltak erre, én kissé hátborzongatónak láttam, vajon ezt vártuk a rendszerváltoztatástól?
Úgy hiszem, alig lett volna valami, amiben azonosat gondoltunk volna, ha lett volna módunk a világról beszélni. Azonban tagadhatatlan, hogy személyes hiúságán és karriervágyán túl volt benne felelősségérzet és tennivágyás.
És az is vitathatatlan, hogy életművet hagy maga után, ami nagy dolog, legyen szó bárkiről, tanárról, esztergályosról, rockzenészről vagy politikusról.
Megérdemli, hogy a föld, ami majd befogadja, bocsánatot adjon neki arra, hogy életében állt a rossz oldalon is.