Kezdjük néhány evidenciának tűnő mondattal.
Az István, a király nagyon-nagyon közel áll a tökéleteshez. Nyilván a maga műfajában és korában. Talán nem is pusztán közel áll hozzá, hanem az. Hiszen van-e köztünk, magyarok között manapság olyasmi, aminek a megítélése, a felé áradó szeretettel teli nosztalgia és büszkeség, az irigység és önzés nélküli azonosulás annyira közös lenne, mint az István, a király iránt érzett?
És akkor, ugye, rögtön fel is merül az első probléma: szabad-e, illik-e, érdemes-e a (majdnem) tökéleteshez hozzányúlni, azt átértelmezni. Egyszer egy - számomra nagyon sokat jelentő - ember azt mondta nekem, hogy az igazi konzervativizmus - persze kissé leegyszerűsítve, ám rendkívül találóan - azt jelenti: ami jól működik, azt nem kell megjavítani. Vagyis a válasz az első kérdésre az István kapcsán a "nem" lenne? Nem tudom. Mert ha az ilyen átértelmezések nem történnének meg, talán nem is eszmélnénk rá újra meg újra az eredeti tökéletességére.
Az István azért is nagyszerű darab, mert rettentő sok alapvető kérdés végiggondolására késztet. És nem könnyíti meg a helyzetünket azzal, hogy könnyű megoldásokat kínál. Sőt, inkább összezavar, miközben keressük a válaszokat a kérdéseire, amelyek közül a legfontosabb ez: hogyan lehet az, miben áll a titka annak, hogy Koppányért szorítunk, miközben tudjuk, hogy Istvánnak van igaza.
És akkor, ugye, jön a második probléma. Ha ez a darab így van megírva, és nyilván nem véletlenül van így megírva, akkor szükséges-e, hogy (bármely) feldolgozása megpróbálja - ha kissé agresszíven akarok fogalmazni, akkor - szánkbarágni a kérdésekre adható válaszok közül az egyiket. Nem tudom, vélem: nem.
A kommunizmus éveiben született mű azért is volt sikeres, mert felnőttnek tekintette a magyarokat és megkérte őket arra, hogy használják az eszüket. Tegyünk most is így. Saját gondolataink, véleményünk többet ér, mint a kritikusoké, megmondóké, akkor is, ha ők gördülékenyebben fogalmaznak.
Az István azért is majdnem tökéletes, mert a kasztingos annak idején, 30 éve hibátlanul dolgozott. És egy rockoperában 2013-ban sem árt, ha az énekhangok a helyükön vannak, és ehelyütt erről talán nem is kell ennél többet mondani.
Ugye az is világos, hogy ez egy politikus darab, hogy a jónyavajába' lehetne nem az. Vagyis helyes, ha a feldolgozásai is politizálnak, amúgy a színház folyvást politizál, amennyiben politizálás alatt itt a polisz, azaz közösségünk dolgairól alkotott vélemények, értelmezések bemutatását értjük. Az megint más ügy, és a felnőttségünk és önállóságunk szintjét mutatja, hogy az egyes színdarabnak az ilyetén értelmezett politizálása során megfogalmazott látásmódját, megközelítését elfogadjuk vagy kritizáljuk.
És hát, végtére is, örüljünk, hogy egy színházi előadás vitákat, érzelmeket kavar, beszélünk róla, véleményeink vannak. És az is jó lenne, ha ezek a vélemények valóban a darab mentén születnének, és nem amentén, hogy milyen a pártpolitikai álláspontunk. Ez meg nehéz ügy.
Ja, és ha még nem tűnt volna fel, az István, a király szereplői közül mindig is Réka szerepével volt a legkönnyebb és a legfelemelőbb azonosulni. Tompos Kátya pedig mindent meg is tesz azért, hogy ez így is maradjon.