Ez egy gonosz, hálátlan és igazságtalan írás, szégyellem is magam. A valósággal viszont korrelál, a nevek persze nem valódiak.
Szülői értekezleten részt venni egy húzós túlélőkaland. Óvodai szülői értekezleten ülni ennek minősített esete, Bear Grylls kalandjai ehhez képest lószar.
Tizenkilenc anyuka és három óvónő társaságában vagyok. Egy társapuka is van, de ő nem számít, mert a párjával jött, egy grimaszt alig mer elengedni, érzi, hogy két hétig kapná az ívet, nem hiszem el, hogy még akkor sem tudsz odafigyelni, ha a fiunkról van szó. Apukán ugyan átfut, hogy Ádi neve egyszer el nem hangzott, de hagyjuk, legközelebb majd anyám gyógyszereit kell kiváltanom a szülői időpontjában, azt ennyi.
Természetesen elkések, a szülői értekezletek kezdési időpontjához atomórát lehet igazítani. A kisasztalok körberakva, kisszékeken kucorgunk. Mindenki előtt nyitott füzet, az oldal tetejére felírva "Óvodai szülői, szeptember 25.", sajnálom, hogy késtem, akusztikus orgia lehetett, ahogy az anyukák egyszerre kapcsolják be a tollukat. Tizenöt decibeles műanyag és alumínium csatt.
Nálam se füzet, se toll, a szomszéd anyuka látszólag kedvesen int, hogyne, persze, csak nyugodtan vegyem el az ő tollát negyedszer is, a jelenléti ív, a csoportpénz beleegyező nyilatkozat, az e-mail cím lista kitöltése után a szeretném, hogy gyermekem menjen kirándulni Hangyapusztára listát is engedelmesen szignózom le.
Azt nem nagyon értem, hogy harmincas-negyvenes szülők miért Ancsanénizik és Etanénizik az óvónőket, de én egyetlen gyereknevelési könyvet se olvastam, nem mérvadó a véleményem, engem az se zavar, hogy néha szombatonként a fiam délutánig pizsamában van.
A szülői munkaközösség tagjainak lelkesedése különösen lenyűgöz, annyi logisztikával jár ott tagnak lenni, hogy simán önálló egyetemi szak lehetne, hova jelentkeztél, ELTE SZMK, tavaly 637 volt a ponthatár, biztos nem megy lejjebb, nagyobb sláger, mint az obladi-oblada.
Fél óra telik el, mire el merek kezdeni e-mailezni, mély utálattal nézhetnek rám, van aki a gyámhatóságot is rámküldené, nyilván a kádcsapot is csak nagyjából állítja be az ilyen, majd hozzáteker a hideghez a gyerek, ha forró neki a fürdővíz.
A legnagyobb vita az ovi kapujára szerelendő számkódos zár és/vagy plasztikkártyás beléptetés kérdése körül bontakozik ki, végül szavazunk, Juli anyuka olyan professzionalizmussal vezeti a vitát, hogy keresni kezdem a szavazógépet a kisasztal borításán. Elvetjük a beléptető rendszerek kiépítését, a fémkereső kapukról nyilván majd legközelebb lesz szó.
Az óvónők fáradnak, ma is letoltak tíz órát húsz kis gonosztevővel, az anyukák viszont elképesztő formában nyomják, a mai holland-magyaron nekik kéne csatárt játszaniuk, ötven cselük van arra, hogy egy már lezártnak tűnő témát újra elővegyenek.
Egy anyuka szabadkozva elköszön, valami halaszthatatlan dologra hivatkozik, ahogy összenéznek mögötte a többiek, azt nem kívánom senkinek, este mondják majd fektetéskor, hát kislányom, nem csodálom, hogy annyit verekszik az oviban a Zsombi.
Röpke két óra alatt zajlik le a szülői, menni kell, pedig még annyi téma lenne. A füzetoldalak teleírva, az óvónők erejük végén, én meg válaszoltam tizenöt e-mailre. Viszont egyetlen ajánlott gyakorlófüzet címét se írtam fel, furdal is a lelkiismeret.
Három nap múlva kiderül, nincs miért, köremailben jön a szülői jegyzőkönyve, jelen vannak, napirend, szavazás, hitelesítők, minden formai kellék megvan. Aztán a válaszemailek sora, ez nem így volt, az meg amúgy. Lili anyuka a végig nem tárgyalt problémák megbeszélésére újabb szülőit javasol, szerinte másfél óra talán elég lesz. Nem tudom, mik lehetnek ezek az ügyek, de hogy apuka nem kell a megbeszélésükhöz, az hótziher.
