A 8-1 után mindenki még jobban ért a focihoz. Ebből azért azt az első következtetést gyorsan vonjuk le, hogy továbbra is fociország vagyunk. A CNC esztergák új generációjának megjelenéséről vagy a Higgs-bozonról senki sem kezd el kommentelni, a foci viszont érdekel minket, van róla véleményünk. Ha nem így lenne, szarnánk a holland meccsre, nem?
Magánszámításaim szerint egy szimpla hétvégén jó egymillió magyar kerül kapcsolatba így-úgy a labdarúgással: játékosok, nézők, játékvezetők, munkavállalók, tévénézők. Ez ölég nagy gazdasági, társadalmi, politikai erő. Nincs még egy ekkora, jól beazonosítható, azonos érdeklődésű tömeg, leszámítva az X-faktort, de arról majd legközelebb.
A magyar futball minősége borzalmas, ezt mindenki tudja, csak sokaknak, ilyen-olyan okokból, érdekük ezt másként láttatni. A minőség nagyjából húsz évig nem is lesz érdemben jobb, ezt nehezen ugyan, de fogadjuk el. Versenyképes magyar focit talán majd azok a gyerekek mutathatnak be, akik holnap reggel születnek.
Két kérdést kell tehát most megválaszolnunk. Az egyik így szól: készen állunk-e arra, hogy közös munkát tegyünk abba, hogy húsz év múlva jó focink legyen?
A másik: át tudjuk-e állítani a gondolkodásunkat arra, hogy valóban elfogadjuk: a focink jelenleg szar?
Nem látom egyértelműnek a két választ.
Az első igenhez ugyanis az kellene, hogy bízzunk egymásban és elhiggyük, hogy azok, akiknek a foci fejlesztése a szakmájuk, azok értenek ahhoz. De szoktunk-e mi bízni egymásban? Nem úgy van-e, hogy mi, mindannyian, egytől-egyig, mindig, mindent jobban tudunk? Nem úgy van-e, hogy mi mindig azt tudjuk pontosan, hogy a másiknak mit kellene csinálnia? Hmmm?
És kész-e mindenki megtenni a SAJÁT dolgát? Újságíró, szurkoló, edző, játékos, szülő? Hmmm?
A másik igenhez pedig jókedv, humor és önirónia kellene. Meg az, hogy belássuk a régi cserkészmondás mély igazságát: "legalább olyan hosszú az út az erdőből kifelé, mint befelé volt". Meg az, hogy ne hazudjunk magunknak: ami szar, arról írjuk, mondjuk, posztoljuk, hogy szar, és ne gondoljuk, hogy vége a világnak, ha ez világossá válik. De van-e bennünk önirónia, tudunk-e röhögni magunkon? Nem élünk-e állandóan görcsben, feszültségben? Hmmm?
Nem szándékozom megmondóember lenni, de a magyar foci legfőbb problémája nem az edzőképzés vagy az utánpótlásnevelés vagy a tömegesítés. A legnagyobb gond a tuskóság. Futballunk szereplőinek döntő része kőbunkó: játékos, edző, vezető, szurkoló. Na mostan, ez így nem fog menni. Intelligencia, műveltség, illemtudás nélkül, a tanulás, az elegancia, a tisztesség becsülete nélkül nem fog menni. Nevelhetünk, ha tudunk, feszt extra képességű játékosokat, ha annyi eszük lesz, mint Rózbatszmarunak. Szóval az egyes számú cél: intelligens focistákat!
És igen, a focink megreparálásához pénz is kell: pályák, edzők, képzések. Siránkozhatunk azon, hogy minek tesszük bele közös pénzünket a fociba (az persze releváns vita, hogy mire és hogyan költjük el a focin belül), de legyen világos: nem hogy nemzetközi szintű, de semmilyen futball nem lesz enélkül. És én persze értem azt a véleményt is, hogy akkor ne is legyen, de szerintem az rossz álláspont. Merthogy közösségünk pénze nélkül kajak-kenu meg vízilabda meg cselgáncs se lenne. Persze ezek kevesebb pénzből sikeresek, mert kevesebbe kerül bennük versenyképesnek lenni. És a 8-1 legnagyobb tragédiája az, hogy annak fényében a minőségi foci bekerülési költségeiről és a fejlesztés árairól racionális beszélgetést alig lehet majd folytatni.
Szalai Ádám mondatainak elhangzása nagyon lényeges pillanat volt - holott amit mondott, abban semmi új nem volt, mindenki tudhatta, hogy amit kimond, az úgy van. Ám én hiszek abban, hogy az igazság puszta kimondása felszabadít és erőt ad. Nem elég tudni valamit, beszélni kell róla. Mindig is azt vallottam, hogy a leghatékonyabb kommunikációs eszköz az őszinteség.
Lesz magyar foci: tessenek holnap venni egy stoplist!
