Mindenkinek vannak olyan élményei, melyektől hosszú-hosszú esztendők távlatából is izzad a hónalj vagy a gerinc. Írtam már ilyenről, jön egy másik.
Drága nagymamám, aki kamaszkoromtól nevelt, 1990 szilveszterének napján halt meg. Tündéri lény, német-történelem tanár, intelligens, művelt asszony. Irénke néni, a felső szomszédunk sokat járt hozzá csacsogni, na, ő viszont nagyon kedves, de végtelenül egyszerű nénike, mondja egyszer, elmentünk a fiammal tévét venni, de délelőtt volt, bekapcsolták, azt' nem volt rajta más, csak a horoszkóp.
Nagymamám után rengeteg giccses borzalom marad, asszem nippnek hívják a porcelán jegesmedvét meg Ludas Matyit, kiskölyökként jó volt velük játszani, húszévesen förtelmesnek látom őket.
Meg van jónéhány festmény is, kisebbek-nagyobbak, ránézésre egyik se nagy szám, de sose lehet tudni. Kettőt gondosan újságpapírba csomagolok, Antall József Csehszlovákiában tárgyal, nyert a Dózsa, újabb szovjet csapatok hagyták el az országot, elviszem az akkor még Néphadsereg utcába, tele van műkereskedőkkel. Halkan dobol bennem a remény, hátha egy elveszett Renoir vagy Monet kerül elő.
A műkereskedés egy pincében van, hat-hét lépcső vezet lefelé, trüng-trüng, fémrudak csengenek, ahogy a nyíló ajtó összekócolja őket. Kövér, unott pasas fogpiszkálót rágcsál a pult mögött, lesújtó tekintettel nézi, ahogy kicsomagolom az egyik képet. Mindenre fel vagyok készülve, ha alacsony árat mond, nem dőlök be, engem nem ver át, nyilván potom összegért akarja megszerezni a Vermeert. Felnézek, családi örökség, motyogom. Meg se moccan a székben: ez mi?, nagypapa festette a konyhában szombat délutánonként?
Csak éppenhogy hajtogatom vissza a Népsportot, felsomfordálok a lépcsőn, az ürge utánam szól, a keretek tán érnek valamit.