87 éves nagymamám, akiről minap posztoltam egy képet, szinte teljesen süket. A hallókészüléke nélkül - amit gondosan elrejt a fülére fésült hajával, az eladót az őrületbe kergettük, míg kiválasztottuk a megfelelőt, csak az számított, hogy melyiket veszi legkevésbé észre a többi öregasszony, ha a boltban találkozik velük - nem hall, viszont elképesztően olvas szájról, ami mondjuk nem sokat segít, ha ő a konyhában van, te meg kiabálsz neki, kéne egy kis só. Nagyapám meg, drága, Isten nyugosztalja, öregkorára szinte teljesen megvakult, nagyon viccesen élték ők együtt az életüket, az egyik hallotta mi történik, a másik látta, aztán tájékoztatták egymást.
Papa kemény ember volt, vadászgépeken repült az orosz fronton, I-16-os Raták géppuskáztak rá, egy lövedék a fejétől tíz centire tépte fel az ülést, sose felejti el azt a napot, mikor az ezredéből lezuhant a kis Horthy. Politikai nézeteit tekintve tán elég annyi, hogy Csurka miépes bagázsát liberális elhajlónak tartotta. Újjáalapította a tapolcai vívóklubot, snapszerben verhetetlen volt, snóbliban meg engem nevelt annak. Élete utolsó pár napját töltötte kórházban, összeszorult szívvel vezettem egy éjszakát Livornoból a tapolcai kórházig, a portára lehallatszott, ahogy kioktatja a nővért, hogy kell katétert cserélni. Két hajnal múltával elment, kilenc hónappal később megszületett a legkisebb dédunokája, hibátlan ütemérzéke van a Jóistennek.
A múlt héten mentünk a nagymamámhoz legutóbb, kérte, hogy szóljunk jóelőre, ha jövünk, akkor aznap nem buszozik Hévízre brűgölni, örülök ha 87 évesen a járókeretemet meg tudom majd mozdítani, nemhogy magamat áztatni utazgassak órákat. Zepter-edény utakra is szokott menni, ezerötszáz forint, kisfiam, van valami előadás, azalatt alszom egyet, aztán megnézünk egy várost, ebéd is van, estére visszaérünk Tapolcára. Egyszer egy ilyen túra közben, délután, Grazból telefonál, szereted-e, kisfiam, a mócartkuglit.
Nagymamám fest, szigorúan csak asztali virágcsendéleteket, néhányszor megpróbálkozott a virágok a Balaton előtt témával, az eredményt maga is kudarcosnak ítélte. Olyan kétszáz festménye van otthon, minden alkalommal végig kell néznünk az újakat, mostanában a lila korszakában van, minap a nagynéném volt férje kérte, hogy ugyan az orvosának fessen már egyet, Mami önérzetes volt, megrendelésre nem dolgozom.
Úton hozzá Tihanyból felhívom, Mami, megállunk enni, késni fogunk. Mamival telefonon beszélni csak lakatlan helyről szabad, üvölteni kell, mint egy szívenszúrt jaguár, mennyit késtek, kérdezi, már amennyire ezt a tévére és a telefonkagylóra szimmetrikusan interferáló hallókészüléke éktelen sivítása mögül ki lehet hallani. Egy óra múlva ott vagyunk. Egy hónap múlva?, jön a kétségbeesett visszakérdezés. Három perc alatt elordibálom, hogy nem, csak egy óra, jól van, siessetek, rengeteg dolgunk van, ki kell menni a telekre, szekrényt pakolni, szőlőt szedni, bort fejteni.
Másfél órát vagyunk Badacsonyban, a telken, ezalatt többet szaladgál, mint a teljes magyar csatársor Bukarestben, becipeltet velem hat dögnehéz leandert a házba, lihegve rogyok le, mire megjegyzi, utálom őket, tőlem igazából el is fagyhattak volna.
Aztán olyan húsz kiló almát pakol be egy teszkós szatyorba, vidd a rohadtakat is, a belsejük jó még.
Visszafele, Tapolcán, megállunk a temetőben, mécsest gyújtunk a Papa sírkövén, még tíz évet szeretnék, mondja, nem akarok még utánamenni. Megsimogatom a hátát, menjünk, Mami, lesz az húsz is. Kezemet fogva sétál a sírok között, nyolc évtized távoli közelségével nézi a dédunokáit, elgondolkozva suttogja, nem tudom, hogy Istennek hívják-e, de azt tudom, hogy létezik valami felsőbbrendű.