Az egyetemista lét egyik legtipikusabb és egyébként legtanulságosabb élménye, hogy minden munkát elvállal az ember.

1989, a Műegyetem közlekkarára járok, százhúsz fiú és öt lány az évfolyamon, nappal se volt egy olyan pillanat se a kollégiumban, amikor a részegek aránya húsz százalék alá esett volna. A bulikból a kiömlött piától ragacsos linóleumra emlékszem leginkább, szolidan recsegve válik el a sportcipő talpa, meg a roggyantott térddel, bárgyú mosollyal bondzsovira támolygó droidformákra, egyik kézben műanyagpoharas sör, a másikban parázsló cigi.

Az évfolyamtársaim jelentős része műszaki szakközépből érkezett, vérükben van a műszaki rajz meg az ábrázoló geometria, szemeszterek telnek el, míg mi, gimnazisták, utolérjük őket, sose felejtem el Veér Lajos docenst, rajzhét van, három napja rajzolok egy rohadt vízszintes áthajtóművet, bejön konzultációra, hümmög kettőt mögöttem, ezt a hülyét, gondolja, elővesz legendás barna köpenye bal felső zsebéből egy vastag piros ceruzát, néhány vonalat belehúz a rajzba, na, így működne is ez az instrumentum, kollega, továbbsétál, az egész tusrajzot dobhatom a szemétbe.

Egyik nap Zoli cimborámmal iparkodunk a kollégiumba, másnap rajzleadás, le kéne másolni valami kollégistáról. Szerencsétlen kinézetű, ballonkabátos pasas fordul ki a kolesz kapuján, srácok, nincs kedvetek délután dolgozni, hát, hogy a viharba ne, egy zongorát kéne elvinni eminnen amoda, hozzunk még egy havert, aztán délután négykor a Móriczon felvesz minket. Hogyne, persze, beszerezzük harmadiknak Simit, átlagméreteink százhetven centi és ötvenöt kiló, nem ilyennek képzelnénk a culágereket, mit lehet tenni.

A pasas jön értünk, újszerű, vajszínű Lada Szamara, azóta se ültem ilyenben, elmegyünk egy pianínóért, háromnegyed óra alatt leküzdjük az emeletről, öt helyen verjük le a lépcsőház vakolatát, ne told baszki, lépcső, elvisszük egy budaörsi raktárba, vagy öttucatnyi másik zongora közé. Emberünk egy zongorabérbeadónak fusizik, hozza-viszi a zongorákat, rakodókra van szüksége hetente egyszer-kétszer-háromszor. Több se kell, rácsapunk, állandó tettestársakká válunk, néhány hét múlva már a háromnegyedes koncertzongorát is rutinosan kapjuk szét, alágurtnizunk és futunk vele. Megtanuljuk a hurcolási technikát, zongorát a gurtni közepére állítani, jólesően tolni a súlyt a szembe levőre, az tolja vissza, megáll a cucc középen.

Jól keresünk, egy zongora 1500 forint hármunknak, azt szeretjük legjobban, ha címről címre visszük, akkor dupla pénz van és a borravalóra is kettős az esély. Lassú főnökünket szépen megneveljük, két hónap múlva már a Szamarát is mi vezetjük, meggyőzzük, gyorsabb lesz az így. Fél év alatt vagy százötvenszer szedünk szét és rakunk össze zongorákat, szerintem még ma is, becsukott szemmel is pikk-pakk kikapnám a pedálokat egy pianínóból.

Aztán elmegy a meló varázsa, új kihívások jönnek, lassan lekopunk a munkáról, évtizedekig semmi közöm a zongorákhoz.

Mígnem Száva lányom zongorázni nem kezd tanulni, állítólag ügyes, a tanárnő szerint kellene otthonra zongora, oké, karácsonyra megkapja, elmegyek egy Yamaha szalonba, másfél órás tárlatvezetést kapok, megnézünk félszáz hangszert, mire kikötünk az egyik elektromos zongoránál, a doboza kétméterszer hatvanszor negyvenes. A hangszermester kiskocsival kitolja az üzlet elé, odafordulok az autóval, kell-e segítség, kérdi, nem csodálom, addig nem látszottam túlképzettnek zeneileg, kerek szemmel hallgattam, hogy cseh pianínóipar még mindig hasít, meg hogy a zongoraszék tizenháromezerért csak a sznob magyaroknak kell, bárki más beéri egy konyhaszékkel is, de ezen a ponton azért halványan visszamosolygok rá, hát, ha a billentéshez meg a hangszínekhez nem is értek, ha valamiből, hát, egy zongorát berakni egy autóba, na, abból, doktorálhatnék.