Kezdjük néhány evidenciának tűnő mondattal.

Az István, a király nagyon-nagyon közel áll a tökéleteshez. Nyilván a maga műfajában és korában. Talán nem is pusztán közel áll hozzá, hanem az. Hiszen van-e köztünk, magyarok között manapság olyasmi, aminek a megítélése, a felé áradó szeretettel teli nosztalgia és büszkeség, az irigység és önzés nélküli azonosulás annyira közös lenne, mint az István, a király iránt érzett?

És akkor, ugye, rögtön fel is merül az első probléma: szabad-e, illik-e, érdemes-e a (majdnem) tökéleteshez hozzányúlni, azt átértelmezni. Egyszer egy - számomra nagyon sokat jelentő - ember azt mondta nekem, hogy az igazi konzervativizmus - persze kissé leegyszerűsítve, ám rendkívül találóan - azt jelenti: ami jól működik, azt nem kell megjavítani. Vagyis a válasz az első kérdésre az István kapcsán a "nem" lenne? Nem tudom. Mert ha az ilyen átértelmezések nem történnének meg, talán nem is eszmélnénk rá újra meg újra az eredeti tökéletességére.

Az István azért is nagyszerű darab, mert rettentő sok alapvető kérdés végiggondolására késztet. És nem könnyíti meg a helyzetünket azzal, hogy könnyű megoldásokat kínál. Sőt, inkább összezavar, miközben keressük a válaszokat a kérdéseire, amelyek közül a legfontosabb ez: hogyan lehet az, miben áll a titka annak, hogy Koppányért szorítunk, miközben tudjuk, hogy Istvánnak van igaza.

És akkor, ugye, jön a második probléma. Ha ez a darab így van megírva, és nyilván nem véletlenül van így megírva, akkor szükséges-e, hogy (bármely) feldolgozása megpróbálja - ha kissé agresszíven akarok fogalmazni, akkor - szánkbarágni a kérdésekre adható válaszok közül az egyiket. Nem tudom, vélem: nem.

A kommunizmus éveiben született mű azért is volt sikeres, mert felnőttnek tekintette a magyarokat és megkérte őket arra, hogy használják az eszüket. Tegyünk most is így. Saját gondolataink, véleményünk többet ér, mint a kritikusoké, megmondóké, akkor is, ha ők gördülékenyebben fogalmaznak.

Az István azért is majdnem tökéletes, mert a kasztingos annak idején, 30 éve hibátlanul dolgozott. És egy rockoperában  2013-ban sem árt, ha az énekhangok a helyükön vannak, és ehelyütt erről talán nem is kell ennél többet mondani.

Ugye az is világos, hogy ez egy politikus darab, hogy a jónyavajába' lehetne nem az. Vagyis helyes, ha a feldolgozásai is politizálnak, amúgy a színház folyvást politizál, amennyiben politizálás alatt itt a polisz, azaz közösségünk dolgairól alkotott vélemények, értelmezések bemutatását értjük. Az megint más ügy, és a felnőttségünk és önállóságunk szintjét mutatja, hogy az egyes színdarabnak az ilyetén értelmezett politizálása során megfogalmazott látásmódját, megközelítését elfogadjuk vagy kritizáljuk.

És hát, végtére is, örüljünk, hogy egy színházi előadás vitákat, érzelmeket kavar, beszélünk róla, véleményeink vannak. És az is jó lenne, ha ezek a vélemények valóban a darab mentén születnének, és nem amentén, hogy milyen a pártpolitikai álláspontunk. Ez meg nehéz ügy.

Ja, és ha még nem tűnt volna fel, az István, a király szereplői közül mindig is Réka szerepével volt a legkönnyebb és a legfelemelőbb azonosulni. Tompos Kátya pedig mindent meg is tesz azért, hogy ez így is maradjon.

Barbara 11 éves. Most még elég szépen, érthetően beszél, írni is tud, verseket tanul. A Parkinson-kór speciális esetével küzd és enyhén értelmi fogyatékos. A szülei elhagyták, lakóotthonban él, kisegítő iskolába jár.
A Fogyatékkal Élők Baranya megyei Sportszövetségének nyári sporttáborában töltött el egy hetet, hatvankilencedmagával. A péntek esti táborzáró díjátadón az utolsó aranyérmet ő kapta, mert a bocsagolyót olyan ügyesen gurította el, hogy majdnem eltalálta vele a célt.
Eltolja a segíteni szándékozó kezet, napbarnította madárlábacskáin maga lép fel a svédszekrényből eszkábált dobogóra, nyakába akasztom az érmet, kezébe adom az oklevelet. Hatvannyolc társa varázsszóra feláll, dübörög a vastaps, Barbara sír és sugárzik.
Nevelőjével együtt ölben vesszük le, súlya mint egy kosár kismacskáé, a helyére tipeg.
Félrefordulok, a hátam mögött tizenegynéhány felnőtt, egytől-egyig könnyeznek. Én most is, ahogy ezt írom.
Kisétálunk a teremből, a gyerekek szétszélednek, Barbara, aranyéremmel a nyakában, egy padra ül le, keresztbe rakja a lábait. Felnőttes a mozdulat, nemrég leshette el.

Oly kevés az önbecsülés bennünk, magyarokban. Pedig. Máltai magyar anziksz.
Egy kávézó mellett sétálok, megüti a fülemet a kihallatszódó zene, megállok, biztosra hámozom az autó-, evőeszköz- és beszélgetészajok közül, a felszolgálólányt kérdezem, ez rádió vagy cd. Az én saját zeném, válaszol, mondom neki, ez egy magyar zenekar, én Magyarországról jövök, mosolyog, igen, tudom, zágár a nevük, imádom. Én is mosolygok, a Zagar Wings of Love-ja a magyar underground himnusza, jó lenne egy máltai zenekarral imponálni a lánynak, de csak az eurovíziós nyünyüge srác feje jut az eszembe, annak meg se nevét, se dalát nem tudom, meg azt se, hogy van a nyünyüge angolul.
Szandra a szliémai sétányon telepedik le, gyöngyökből fűz névre szóló karkötőket, mellette Laura kislányok hajába fon színes szalagokat, a barátja szénkarikatúrákat rajzol.
Szóba elegyedünk, a nyárra jöttek ki, délutántól éjszakáig dolgoznak. Másnap Lauráékkal a strandon futunk össze, mi van, hétfőn bezártok, kérdem, nevetnek, nem csak munka az élet.
A SurfSide nevű étterem focira van brendingelve, a felszolgálók számokkal a hátukon szaladgálnak. A hatalmas étlapon a bejáratnál nyolcvanháromféle étel, ital, desszert, mindegyik egy-egy focilegendáról elnevezve. Egy négyes gruppban Maradona, Eusebio, Pelé, Puskás neve egy-egy barbekjú-fajtát rejt, a máltaiaknál a barbekjúzás nemzeti sport, képesek éjjel lecsörömpölni a fémszarokkal a tengerpartra, aztán az egész plázs égett szagot áraszt.
Fodor Rajmund nyári vízipóló-iskolájába özönlenek a gyerekek, már nem csak Máltán, Spanyolországban is csinálja. Kiss Gergő, Biros, Kiss Csaba idén nyáron Máltán játszanak, a híradóban Biros neve többször hangzik el, mint Szűz Máriáé, valami rangadót nyertek meg, pedig nagy katolikus ünnep van itt éppen, aminek örömére még nappal is tüzijáték rakétákat lövöldöznek az égbe.
A kompra szóló jegyet cserzett bőrű öreg halász tépi el, vanvéj or ritörn kérdjük, for hangériensz ódávisza válaszol és kacsint.

Christophe Vissant profi focistának készül, az ölég jónevű Olimpique Marseille-ben futballozik. Közben beleszeret a búvárkodásba, egy merülés közben légembóliát kap, kishíján meghal, hónapokig nem tud járni. Aztán újra megtanulja a lábait egymás után tenni és futni is kezd, sőt, beleszeret a futásba.

Először Marseille és Párizs között fut. Aztán leszalad Athénba. Marseille-ből. Jó másfél hónapja pedig 28.000, igen, huszonnyolcezer kilométeres távnak vág neki, ezúttal Marseille-ből Ausztráliába, a Nagy Korallzátonyhoz. Mindennap 75 kilométert kocog. Futásával arra hívja fel a figyelmet, hogy minden nap lerombolunk valamit abból, amit a természet adott nekünk. És hogy ez így nem jó.

Az itthoni francia nagykövetség megtudja, hogy ezekben a napokban épp Magyarországon futkározik, szervezkedni kezd, úgyhogy tegnap a Margitszigeten tizenötödmagammal futottam vele egy kört. Keverék francia-angol nyelven beszél, rém helyes, le van nyűgözve a szigettől, attól, hogy mennyien futnak, kocognak, babakocsiznak. Elmeséli, hogy mellé állt a Reebok, egy rakat francia cég, a francia kormány, a két mentora pedig Alain Bernard úszó olimpiai bajnok és Miss Franciaország.

Békésen kocogunk, Magyarországról kérdez, szokásos közhelyek röpködnek: Puskás, gulyás, paprika. A Balatont imádja, ahogy futott mellette rengeteg pozitív élményt kapott, a legszebb az volt, amikor leült egy percre és egy idős néni megjelent egy flaska vízzel. És hogy eddig azt gondolta, hogy a montenegrói lányok a legszebbek, de mára már tudja, hogy a magyarok.

Az Árpád hídig álmélkodunk így közösen, aztán magába merül, visszafelé félúton csipog az órája, megáll, nevet és mutatja, most érte el a mai 75 kilométert.

Visszaérünk az Atlétikai Centrumba, pacsizik mindenkivel, iszik és leülünk beszélgetni. Nyolc kilót fogyott mióta elindult, Ausztráliáig még húszat fog. Huszonöt fős csapat segíti, tervezett az étkezés, az energiabevitel, videózik, blogol.

Jókedvű, imádja, el van ájulva a magyaroktól, ígéri, hogy küld majd egy futócipőt, ha hazaér, gondolom, belefér a Reebook kontingensbe. Ki hiányzik, kérdik tőle. Három lányom van, ők nagyon. Hoztam mindegyiktől emléket, esténként szkájpolunk. Könnyes lesz a szeme, beletöröl, és újra mosolyog: már háromszor elváltam.

A végén megölel minket és mondja, sosem fogja elfelejteni, hogy milyen kedvesek a magyarok. Sétálva indul ki a szigetről, jóból is megárt a sok.

Tavalyelőtt történt. A Balatonsound VIP teraszán diszkózom, korán van még, kevesen mocorognak, nagy erőkkel nyomom a 135 bpm-et.

Nem messze kövér rocker támasztja a korlátot, lehetetlen nem észrevenni. Jó félóra után unja meg a zenei kínálatot, odatámolyog, áthajol a dídzsépulton, öreg, lehetne AC/DC. Kedvesre veszem, figyelj, pajtás, ez egy elektronikus zenei izé, nem biztos, hogy örülne az úri közönség. Hümmög, jól van, gondold meg, elballag.

Újabb húsz perc, megint jön, tudod, AC/DC. Aha, tudom, nem felejtek, de látod, még mindig ugyanazon a bulin vagyunk. Kinézetéhez képest kedvesen vigyorog, azért gondold meg.

Népmesei módon harmadszor is érkezik, immár a lényegre térve. Figyelj, mit kérsz egy AC/DC-ért, kokaint vagy pénzt. Annyira megüt a kérdés, hogy úgy tűnik, mintha valóban elgondolkoznék a válaszon. Megalkuvó szemétláda vagyok, belenézek a szemébe, pénzt. Húszezrest simít a pultra, felemelt hüvelykujjal sétál el. Szemem sem rebben, úgy keverek át a You Shook Me All Night Long-ra.

Vannak olyan történetek, amelyek annyira kínosak, hogy évtizedek után is borzong az ember tőle.

Kisdobosnak avatnak minket, lehetünk olyan hét évesek. A Szabadság téren gyülekeznek az iskolák, őrsönként, rajonként felsorakozva. Amúgy csodálom az iskolai úttörőcsapat vezetőnket, mert felfoghatatlan számomra, hogy valaki a rajok jelentései közben - úttörővezető pajtás, jelentem, a Barátság raj 24 fővel felsorakozott és így tovább, rajonként a létszámot mondva - hogyan tudja fejben összeadni a számokat és utána egyből továbbjelenteni, hogy az 512. számú Pataki István Úttörőcsapat 213 fővel felsorakozott. Varázslat lehet.

Szóval Szabadság tér, nagybajuszú munkásőr bácsik fogják a kék nyakkendőt a nyakunkba bogozni. Jön a kirendelt rajvezető és mondja nekünk, az őrsünknek, ha majd ki kell vonulnunk, akkor vezényelni fogok: "bal....bal...bal-jobb-bal", gyertek majd szépen utánam. A mai napig érzem az akkori rémületet a torkomban, el nem tudom képzelni, hogy hogyan lehet egymás után háromszor a bal lábammal lépni, ez lehetetlen, össze fogok esni, rajtam röhög majd az egész tér. De ami még borzalmasabb, körbenézek, és látom, hogy senki se nem csodálkozik, se nem rémüldözik. Úristen, ezek akkor tanultak meg háromszor egymás után ballal lépni, amikor én hiányoztam, mi lesz itt.

Aztán jön a vezényszó, lépek ütemre, ahogy mindenki, huhhh, a világ és a kék nyakkendő a helyére kerül.

Ha jól számolom, négyszer találkoztam vele személyesen, először 1994-ben. A Hallgatói Önkormányzatok Országos Szövetségének (HÖKOSZ) vagyok akkor az elnöke és valami ifjúsági tárgyalódelegációt vezetek a miniszterelnökhöz. Ahogy emlékszem, semmitmondó volt, lassú, közhelyes. Laposakat pillant, komoly kisugárzása van, mellbeverő érzés a hosszú évtizedek politikusi rutinjával szemben ülni.
Aztán a Bokros-csomag 1995 márciusában, a tandíj bevezetése, tüntetünk, vonulunk a Pénzügyminisztérium elé, Bokros - aki minden ellenkező híresztelés ellenére ritka tufa volt ott is és egyetlen egyszeri, későbbi személyes találkozónk során is - beszéde, egész nyáron tárgyalások, ősszel a Parlament előtti virrasztás, majd - emlékszem, egy csütörtök délelőtt volt - be Hornhoz, jön a hír, hogy személyesen veszi át a petíciónkat.
Öten mentünk, gondoljuk, három perc az egész, odaadjuk, morcosan nézünk, átveszi, nyomja a semmit, jövünk ki. De nem, a dolgozószobájába terelnek be, ott ül Fodor Gáborral, az akkori művelődési miniszterrel. Ezer fotós, átnyújtom a petíciót, kiküldik a kamerákat, azt mondja: na, akkor állapodjunk meg. Összenézünk, nem erre számítottunk, de jól van. Jó negyven percet megy a vita, nem nagyon jutunk előre. Egyszercsak viszonylag engedékeny lesz - Fodor alig szól végig - azt mondja, na jól van, írjuk le, ameddig jutottunk. Oké, de senkinél nincs üres papír. A delegációnk egyik tagja emelkedik: majd ő kilép érte. Üljön csak le, mondja Horn, és maga mellé pillant: Gábor, légy szíves, ott az asztalomon van üres lap, megtennéd, hogy hozol párat…Fodor elslattyog az asztalhoz, papírlapokkal meg húsz köbméter megalázottsággal jön vissza.
Lassan összejön valami megállapodásféle, ő maga írja a papírra, amikor a vége felé járunk, hirtelen mondja: na, nézzük már meg, mi is van pontosan a kormányrendeletben. Persze az sincs senkinél, jól van, most már megyek érte én, és tényleg, kibandukol a szobából. Rohadt kínos a helyzet, maradunk Fodorral, sűrű a csönd, mindenkinek azon jár az esze, vajon mi a túrót csinál odakint. Sokkal később, hónapok múlva tudom meg, hogy átballagott a szomszédos szobában zajló kormányülésre és leokéztatta a megállapodást. Visszajön, aláírjuk, negyven év politikai tapasztalata alapjáraton dorombol velem szemben.
Két hét múlva összehívja a rektorokat, lenyeleti a megállapodást velük, le kell mondaniuk a kiegészítő tandíjról, ott szinte szövetségesként kezel, egyszer fent, egyszer lent.
Még egyszer futunk össze a Parlamentben, kedvesen jön oda, üresek ugyan a mondatai, de azért figyel, jattol.
Politikusi teljesítményét, pályáját történészek, politológusok, politikustársai elemzik, olvasgatom ezeket, hümmögök. Ahogy én látom: semmi tudatosság nem volt abban, ahogy beszélt, újbeszélül: ahogy kommunikált. Ösztönös tehetsége volt, vérprofin nyomta a kisember sztájlt. Alig pár évvel a kommunizmus után tömegek rezonáltak erre, én kissé hátborzongatónak láttam, vajon ezt vártuk a rendszerváltoztatástól?
Úgy hiszem, alig lett volna valami, amiben azonosat gondoltunk volna, ha lett volna módunk a világról beszélni. Azonban tagadhatatlan, hogy személyes hiúságán és karriervágyán túl volt benne felelősségérzet és tennivágyás.
És az is vitathatatlan, hogy életművet hagy maga után, ami nagy dolog, legyen szó bárkiről, tanárról, esztergályosról, rockzenészről vagy politikusról.
Megérdemli, hogy a föld, ami majd befogadja, bocsánatot adjon neki arra, hogy életében állt a rossz oldalon is.

Elolvastam Szepesi Nikolett könyvét, kíváncsi voltam, mi van benne azon túl, amit a Blikk közismerten felkészült újságírói alapján vettek át ide-oda, így-úgy.
Az elején gyorsan tegyük is félre azt, a bejegyzésem lényege szempontjából teljesen érdektelen tényt, hogy klasszikus értelemben ez nem egy könyv: nincsen rendesen megírva, megszerkesztve, bosszantó a helyesírási hibák sora.
Tanulságot azonban lehet és érdemes levonni belőle, elgondolkozni rajta helyes és fontos.
Az első, amit érez az ember olvasás közben az, hogy ennek az írásnak minden szava igaz. Nincs semmilyen tapasztalati bizonyítékom, egyszerűen így érzem. És ez önmagában is érdem, próbáljunk olyan önéletrajzi írásokat visszaidézni, ahol ezt érezhettük. No, akkor lássuk a tartalmát.
Az írás egy lényeges ifjúságszakmai dokumentum. Látlelete - egyik, nem is a legfontosabb és messze nem is az egyetlen létező nézőpontból megírt lelete - a rendszerváltoztatást követő magyar - és vélem, európai, de legalábbis közép-európai - fiatal generáció élethelyzetének. Annak az élethelyzetnek, melynek nem a szexuális szabadosság a legérdekesebb része, bármennyire is igyekszik belőle ezt kiemelni az öncélú szabadszájúságban világklasszis magyar bulvársajtó. A tanulság általánosabb: az, hogy ez a korosztály milyen hihetetlenül korán válik le szüleiről, családjáról, építi fel saját viszonyítási pontjait és értékeit, alakítja ki saját kultúráját és viselkedési normáit. Szepesi Nikolett fiatalkora nyilván speciális eset, az élsportolói klíma, az utazások, az edzőtáborok megtöbbszörözik ennek kényszerét és lehetőségeit.
Amiket pedig a Spartacus egyes edzőinek módszereiről és stílusáról - ha ezeket ugyan azoknak lehet nevezni - megtudunk, azokra egyszerűen nincs bocsánat. És nem hangozhat el az a mentség, hogy a csúcssportolói sikerekért meg kell szenvedni, meg hogy tűrni kell, meg hogy valamit valamiért, meg egyéb hasonló vérforraló baromságok. A könyv után szembe kell néznünk azzal a kérdéssel, hogy ha ez az ára, akkor kell-e nekünk olimpiai meg világbajnokok sora. És tényleg ez-e az ára? Vagy ez egyedi, csak a Spartacus uszodájának elzárt világában tomboló undormány? És hogyan képes vagy egyáltalán képes-e feldolgozni a magyar élsport a leírtakat?
Szepesi Nikolett írása - amúgy végig az az érzésem volt, hogy sokkal jobb lett volna, ha hagyják, hogy tényleg ő írja a könyvet, nem rendelnek mellé egy alsóligás ghost-writer-t - kordokumentum. Egy, sportolói pályafutását kiteljesíteni nem tudó, az élettől meggyötört lány szembenéz a múltjával és a jelenével. Gondolhatunk bármit arról, hogy miképpen élte eddig az életét, elismerésre méltó, hogy azt így, részletesen leírva vállalta és még tanulságokkal is szolgál mindannyiunknak. Olyan tanulságokkal, amelyeket ha figyelmen kívül hagyunk, akkor súlyosan hibázunk.
Nem vagyunk figyelmeztető jelek nélkül. A két és fél évvel ezelőtti West Balkán tragédia után megjelent egy interjú DJ Palotaival a quart.hu-n, tessék elolvasni, az utóbbi néhány esztendő legfontosabb ifjúságszakmai írása.
Ne tévesszük szem elől: olyan lesz az ország, amilyenek a fiataljai.

Egy hete volt a gimnáziumi osztályunk huszonöt éves érettségi találkozója. Rengeteg sztori keveredett elő újra, Pál tanár úr, a legendás testnevelő tanár történeteivel az élen.
Pál tanár úr nagydarab pasas, az iskolai legendárium szerint húsz évig tartotta a TF félkezes súlyemelésének rekordját, ezt az is alátámasztja, hogy a nyári sporttáborokban tízesével állítja meg a csipás szemű diákokat, amint a negyedig-félig elfogyasztott reggelit viszik vissza a konyhaablakba, add csak fiam azt a szalámit.
Megszámlalhatalan mennyiségű sztorijaiból most csak négyet.
Osztályunkban János a legerősebb fiú, minden gyakorlatot ő mutat be, ez a tanár úrnál így megy: egy önkéntest kérek, Rádi, jöjjön. A feladat nem egyszerű, tíz kilógatott mászókötél, az első kettőn láb nélkül, egy-egy kézzel kapaszkodva kell felmenni, aztán oldalra haladva csimpaszkodni át a következő kötélre, mindig félkézzel átfogva. Aki megcsinálja, és a végén szintén lábfogás nélkül jön le, az ötös. János felmegy, indul is szépen, keményen küzd, a gravitáció finoman téríti le a vízszintes irányból, félúton pihegve leszól, Tanár úr, ha csúszok közben lefele, az nem baj? Dehogy baj…, mondja az öreg, karbatett kézzel nézve a küzdelmet, János végigér, leereszkedik, zihál…csak akkor nem ötös, fejezi be a mondatot tanár úr…
Új távolugrógödröt építenek az udvaron, mellette betonszegély, az öreg szól, fessünk rá méterjelzéseket, pontosan lehessen adminisztrálni a félév eleji felmérésnél az eredményeket. Kapunk egy vödör festéket, ecsetet, kérdezzük, hogy meddig vonalazzunk. Megáll, értetlenül néz ránk, meddig-meddig, tíz méterig. Tanár úr, nyolckilencven a világcsúcs, kockáztatja meg valaki. Megfordul, összehúzza a szemöldökét, és ha valakinek egyszer nagyon kijön a lépés?
Dübörög az iskolai focicsapatunk, a keret tagja Tamás is, aki azért annyira nem nagy spíler. Egyik meccsen ő az egyetlen csere, küzdünk a pályán, a középhátvédünk megsérül, lebotorkál, nem tud visszamenni. Zajlik tovább a játék, mintha mi se történt volna, egyre idegesebben szólogatunk ki tanár úrnak a kispadra, állítsa már be a srácot, eggyel kevesebben vagyunk. Higgadt, tárgyszerű a válasz: nem állunk még olyan rosszul.
Attila tehetséges súlyemelő, viszont nem jó tanuló. A TF-re akar menni, tanár úr a súlyemelőket istent-embert nem tisztelve tolja be a főiskolára. Attila kettesre áll fizikából, tanár úr lerendeli hát a tornaszertárba a fizikatanárt, Csabám, javítani kellene Attila fizikajegyén. Hát hogyne, majd feleltetem. Két hét múlva újra raportra kell menni, tanár úr, jelentem, Attila javított. Tudom, tudom, de tudunk-e még tenni valamit. Dehát így már megkaphatja a hármast. Csabám, ki beszél itt a hármasról….
Nagyszerű ember volt, ikonikus tanár. Eddigi életem egyik legfontosabb pillanata volt, amikor a temetésén a gyászbeszédet mondhattam.
Aztán megalapítottuk a Pál Tanár Úr díjat, melyet idén negyedszer ad majd át az évzárón a Veres Pálné Gimnázium igazgatója az iskola sportban és tanulásban legjobb végzős diákjának.

Tulajdonképpen - tisztán kommunikációs szempontból - a nemzetközi labdarúgásban négy nagy korszakot különböztethetünk meg.
A televíziózás elterjedése előtti korszakot, tehát mondjuk nagyjából azt, ami 1960 előtt történt, hívhatnánk pre-Pelé korszaknak. Simogatná a lelkünket, ha Puskás-kornak hívnánk, kicsit túlzó lenne, de engedjünk meg ennyi önzést magunknak.
A Pelé - meg az általa vezetett brazil válogatott - játékáról, globális hőssé válásáról már vannak igazán televíziós emlékeink. És hát Pelét korának televíziózása emeli igazán sztárrá, a "brazil tízes" ennek köszönhetően és következményeként - lassacskán elvárásaként - kezdi el járni a világot, népszerűsítendő a futballt, belöki - vagy legalábbis megpróbálja belökni - az USA futballját, ésatöbbi, ésatöbbi.
A Pelé-korszakot a Maradona-évek követik. Az újabb szupersztár minden lépését követi már a sajtó, lényegileg a televízió, a reklámozók talán először benne találják meg a labdarúgó topsportolót. Imádják megosztó figuráját, linkségeit, kicsapongásait. Ugyan még nem rendelt mindent alá a kommunikációs elvárásoknak, nem volt hibátlan a modell - a korszakalkotás azonban elvitathatatlan tőle.
David Beckham következik a sorban, övé a labdarúgás-kommunikáció negyedik érája. A tökéletes brand, az eszményi külsejű és magatartású játékos, a pénzcsináló gépezet. Kommunikációs csúcsragadozó, multimédiás alfahím.
És mégsem ezért szerettük - tulajdonképpen ezért nem is lehetett volna. Hanem azért, mert lenyűgöző játékos volt. Korábban alig látott küzdőszellemmel, végtelen megalkuvásnélküliséggel. És ami a legnagyszerűbb volt a játékában: azt, amit tudott, azt tökéletesen alárendelte csapatának, rozsdamentesen csillogó acélfogaskerék volt.
Kommunikációs értelemben David Beckham pályája az egyik legcsodálatosabb példája annak, hogy már középtávon sem lehetséges a forma sikere, ha nincsen benne tartalom. Ez a pasas imádta a futballt, és közel volt a tökéleteshez, ahogy művelte. Most nem kell mást tennünk, csak meghatódni könnyeinek őszinteségén, ahogy búcsúzik a pályafutásától. Azok mindent megmutatnak.
ByeDavid!