1992. A Műegyetem Hallgatói Képviseletét vezetem, az október 23-i állami ünnepséget a központi épület aulájában rendezik. Három beszédet terveznek, Göncz Árpád köztársasági elnök, a rektor meg jómagam. Na, gondolom, ilyen alkalom se lesz sok, rittyentek egy szép kis szónoklatot, csinosítgatom, javítgatom. Két nappal az ünnepség előtt szólnak, a miniszterelnök, Antall József emberei látni szeretnék a szöveget. Hmm. Az ilyesmik ellen küzdöttünk, ha jól rémlik. Visszaüzenek, hogy oké, szívesen odaadom, de azt fogom elmondani mindenképpen. Valami ember jön, leülünk, kezébe adom a papírokat, elolvassa, kérdezem: na? Hát, jó lesz, de lenne néhány ötlete. Köszi, mondom, annyira nem vagyok kíváncsi rá. Semmi gond, normálisan elköszönünk. Efféle világ volt, még mozgolódtak a régi zsigerek, de már próbáltak viselkedni.
Jön az ünnepség, Antall ott van, utána fogadás, kezet fogunk, bemutatnak, gratulál, persze, persze, köszönöm. Magas, karizmatikus, visszafogott.
Ma húsz éve hunyt el, tanulságos, ahogy két évtized hazai politikája ikonikus alakká emelte, miközben - ha emlékeim nem csalnak - életében ütötték-vágták, jobbról-balról.
Est ubi gloria nunc Babilonia?

Négy vagy öt éve történhetett. Négyen utazunk Csíkszentdomokosra egy focimeccsre, Jenő bácsi a díszvendég, mi hárman játszani megyünk. Marosvásárhelyig repülő, onnan bérelt autó, azzal az út az erdélyi viszonyokkal konzervatívan tervezve olyan három óra. Egy körül ülünk be az autóba, emberi számítás szerint négyre oda kéne érnünk, oké, kaja, pisi, mondjuk öt.

Vásárhely után, a harmadik faluban majdnem elcsapok egy rendőrt, a fa mögül kilépve akar leinteni, egy szót nem hajlandó beszélni magyarul, 100 lejre büntet, hosszan próbálok érvelni, a mai napig erősen bízom benne, hogy tényleg nem értett magyarul.

Jenő bácsi a hatodik falu körül kel igazán életre, felkapja a fejét, mint a vizsla, no, itt megállunk mézet venni. Az út szélén olyan háromszáz méterenként mézárusok, ő csalhatatlanul választ ki egyet, megállunk, az árus a nyakába borul, Jenő bácsi, az ég áldja, bepakol a csomagtartónkba húsz kiló mézet, az öreget nem hagyja fizetni, mit gondol Jenő bátyám, majd a fiatalok elintézik.

Szovátán a kékfestőhöz kanyarodunk be, az öreg olyan érzékkel szúrja ki a kocsibehajtót, mintha kétnaponta járna erre, a háziasszony agyoncsókolja, összeugrasztja a családot, a szomszédokat, tíz perc múlva terített asztalnál ülünk, sajt, szalámi, fehér kenyér, bor, az öreg egy órát sztorizik, tucatnyi abrosszal, szalvétával távozik, na, ezekhez minden évben be szoktam jönni.

Újabb négy falu, most egy kocsmánál kell megállnunk, itt ismernek mondja, hol nem, Jenő bátyám, dünnyögöm, de tényleg, a teljes kricsmi csókolgatja, Jenő bácsi, az ég áldja, Isten hozta, szokásos. Pálinka, bor, sajt. Ahogy észrevettem, Erdélyben nem is férfi az, akinek nincs az autójában négy-öt petpalacknyi pálinka, néhányat átraknak a mi csomagtartónkba, messze van Domokos, elfogy az addig, csapkodják a vállunkat.

Öt óra elmúlt, az út harmadát ha megtettük. A farkaslaki polgármester a barátom, mondja az öreg, mindjárt fel is hívom. Nem veszi fel, az öreg morog, egyszer jövök, akkor sincs itthon. Összenézünk, mintha azt mondta volna, hogy évente jár erre.

Székelyudvarhelyen a Gondűzőbe kell bemennünk, Jenő bácsi, Isten hozta, satöbbi, satöbbi, vacsorára fognak minket, az öreg a cigánnyal nótát húzat, kioszt negyven autogramot, elmondja újra az összes sztoriját, kilenc múlt mire tovább indulunk.

Ki volt a legkeményebb a csapatban, kérdezem tőle. Lóránt, az olyan durva volt, hogy beceneve se volt.

Csíkszeredában a kórházba vezényel minket, asszondja, az orvosok ilyenkor esténként még beszélgetnek, mit tesz Isten, tényleg együtt van vagy tíz doki, már előre mondjuk a köszöntéseket, életemben összesen nem ettem annyi sajtot, mint akkor egy nap alatt.

Hajnali egyre érünk Csíkszentdomokosra, a fogadóban az öreg még leül dumálni a tulajjal, megissza a tizenhatodik pálinkáját, az anyátok istenit, valami rendes, erős nincsen?

Ma van a hathárom hatvanadik évfordulója, életem egyik legszebb élménye az a nap az öreggel. A leghosszabb értelmes magyar szó a grosicsbuzánszkylórántlantosbozsikzakariásbudaikocsishidegkútipuskásczibor.

Kastélyszállóban vagyunk most hétvégén, még tavaly karácsonyi ajándék.
Este érkezünk, kipakolás, két éjszaka az egész, de jószerivel csak a fotelt nem hoztuk el otthonról, vacsora, fürdés, dzsakudzi, tisztelt vendégeink, a papucs használata a nedves kő miatt kötelező, egy törölköző kauciója kétezer, miből lehet, tünődöm.
Tízkor vissza, egy-egy franciaágy a két szobában, előtér, fürdőszoba, táncolni egyikben sem lehet.
A Sztárban sztár alatt lányom, fiam elmegy aludni, apa, bújj ide, mesélj, hát persze, limuzinos tündért találok ki a nemek kiegyensúlyozott szórakoztatása jegyében, lassan hömpölyög a sztori, egyik mondat közepén sem tudom még, mi lesz a következő, valami tűzoltásra érkező banya közben alhatunk el mindahányan, a befejezetlen mesék nálunk kétharmados többségben vannak.
Annál ordasabb hazugság, hogy gyerekkel aludni jó, puha, illatos, imádom ahogy hozzámbújik, nincs. Gyerekkel aludni maga az inkvizíció, lépcső-alakba rögzülve, szüntelenül az ágyékon rúgástól rettegve, félálomban lebegek, fordulni lehetetlen, valamelyik testrészem mindig kilóg a paplan alól.
Arra riadok, hogy pisilni kell, megvan az, ugye, ahogy az ember, az anyagcsere ősi kényszerét próbálva legyőzni, mégis vissza akar aludni, kibírom, elmúlik, majd hasra fekve elnyomom a hólyagot, én fel nem kelek most, de nem, hiába, menni kell, kihajtogatom magam az ágyból, szem beragadt, szájpadlás száraz, kóvályog a fej. Már berögzült, hogy éjjel óvatosan kell lépkednem, a monszterháj csizmájának tűsarka pusztán fájdalmas, de a talp alól megszaladó mecsboksz halálos fegyver botorkáló éjszakai szülők ellen.
Osonok a vécé felé, kezeim huszonhárom centire magam előtt, térdben hajlított, enyhén görnyedt tartás, csukott szem, szabvány éjjel hármas apukaforma, világosban kilenc egész nyolcra pontoznák.
Ajtót tapintok, kinyitom, kicsit akad, megpróbálok belépni, falba rúgok, aszentségit, milyen torlasz lehet itt, hátrálok, majd a második bejutási kísérletre meglegyinti az orromat egy lógó pulóver, bassza meg, ez egy szekrény.
A méltóságát minden körülmények között őrizze meg az ember, úgy lépek ki a szekrényből, mintha mi se történt volna, gondosan visszahajtom az ajtót, próbálom felidézni az alaprajzot, valahogy elaraszolok a fürdőszobáig, megváltás a pisilés.
A saját ágyunkba aztán már gördülékenyen bejutok, Csilla felneszel, ne nevess, kérlek, de be akartam menni a szekrénybe. Kétszer. Négy perc múlva tud először levegőt venni, én is röhögök.
Nagyjából két órát alszom, amikor bebújik mellém a lányom, macit hoz, takarót persze nem, ez is fázós hajnal lesz.

Fót különös, elvarázsolt egy hely, vagy tíz éve város, de igazán senki nem érti miért, örök falu marad ez, kár felvágni, nem is igényli senki. Érdekes mikroéghajlat van itt, trópikusan burjánzanak a jellegzetes szakkifejezések.

Az éjjelnappalinál, amelybe átlátszó, vastag, hajlékony műanyag csíkokból szerkesztett hőkapun át vezet az út, szociológiai píédzsdít lehet írni három ott töltött napból, előttem öreg culáger, ma két körtét adjál Arankám, dolgozni megyek, szóval a kiskoszos előtt támasztja a szviftet egy szénné varrt pasas, szemben vele magassarkúban topog a csaja: "én kajakra megmondtam a Zsoltinak"....Kajakra, mondja, baszki, hogy a nyelvét tépném ki.

Indulás előtt, otthon, nyilván megkérdezte: nem-e láttad a slusszkulcsot. Na most, aki képes feltenni egy kérdést úgy, hogy nem-e, azt örökre el kéne tiltani attól, hogy egyáltalán bárkitől bármit is kérdezzen.

Éppen polgármester választásra készül Fót, a múltkor becsönget két fickó, kopogtatócédulát gyűjtünk Varga Nórának, széttárom a karom, azom sajnos nincs, de azért adjanak egy szórólapot, a kezembe nyomják a vigyorgó Fodor Gábort, mondom, ja, ezt tudom ki, de hát ez nem nő, aha, nem, csak hát a Gábort "valamilyen szinten" mindenki ismeri, a polgármester-jelöltet meg nem. Valamilyen szinten. Bizonytalanul hümmögök, azért sok sikert kívánok, vagy ők hülyék vagy én, nehezen döntök. Csöngetnek a következő kapun, ahogy utánuk nézek, arra jutok, hogy a valamilyen szinten elhangzását is csak-csak büntetni kéne, súlyosbító tényező, ha kapcsolódik hozzá egy "azt gondolom". Mégis, miről beszélnél, amit nem gondolsz?! Pont olyan, mint az őszintén megmondom. Kezdenél mondatot úgy, hogy nem őszintén mondom?

Múlt télen egy teherautó súlya alatt összetört az utunk végében a csatornafedél, a tüzépesnek azonnal flesse lett, ráhúzta a lukra a szelektív hulladék gyűjtő konténert, az egyik kereke bele is bólintott a résbe. Amit nem látunk, az nincs is, egyszerű ez. Úgy is maradt vagy két hétig, nem zavart senkit, mondjuk én se szálltam ki egyszer se leráncigálni és felhívni az önkormányzatot, hahó, van lefolyója a hólénak.

Az önkormányzat ügyfélszolgálatán amúgy is csak egyszer jártam, ketten unottan ücsörögnek, fáradtan rámnéznek, alig bírom túlkiabálni Balázst a mórningsóban, szükségem lenne egy igazolásra, hogy itt lakom, jön a válasz: hallod, azt nem itt kell kérni, hanem a tizenhatos szobában. Hallod. Megköszönöm, ahogy elfordulok, még pont látom, ahogy maga elé húzza a poénvadászatot.

A tizenhatos zárva van.  

87 éves nagymamám, akiről minap posztoltam egy képet, szinte teljesen süket. A hallókészüléke nélkül - amit gondosan elrejt a fülére fésült hajával, az eladót az őrületbe kergettük, míg kiválasztottuk a megfelelőt, csak az számított, hogy melyiket veszi legkevésbé észre a többi öregasszony, ha a boltban találkozik velük - nem hall, viszont elképesztően olvas szájról, ami mondjuk nem sokat segít, ha ő a konyhában van, te meg kiabálsz neki, kéne egy kis só. Nagyapám meg, drága, Isten nyugosztalja, öregkorára szinte teljesen megvakult, nagyon viccesen élték ők együtt az életüket, az egyik hallotta mi történik, a másik látta, aztán tájékoztatták egymást.
Papa kemény ember volt, vadászgépeken repült az orosz fronton, I-16-os Raták géppuskáztak rá, egy lövedék a fejétől tíz centire tépte fel az ülést, sose felejti el azt a napot, mikor az ezredéből lezuhant a kis Horthy. Politikai nézeteit tekintve tán elég annyi, hogy Csurka miépes bagázsát liberális elhajlónak tartotta. Újjáalapította a tapolcai vívóklubot, snapszerben verhetetlen volt, snóbliban meg engem nevelt annak. Élete utolsó pár napját töltötte kórházban, összeszorult szívvel vezettem egy éjszakát Livornoból a tapolcai kórházig, a portára lehallatszott, ahogy kioktatja a nővért, hogy kell katétert cserélni. Két hajnal múltával elment, kilenc hónappal később megszületett a legkisebb dédunokája, hibátlan ütemérzéke van a Jóistennek.
A múlt héten mentünk a nagymamámhoz legutóbb, kérte, hogy szóljunk jóelőre, ha jövünk, akkor aznap nem buszozik Hévízre brűgölni, örülök ha 87 évesen a járókeretemet meg tudom majd mozdítani, nemhogy magamat áztatni utazgassak órákat. Zepter-edény utakra is szokott menni, ezerötszáz forint, kisfiam, van valami előadás, azalatt alszom egyet, aztán megnézünk egy várost, ebéd is van, estére visszaérünk Tapolcára. Egyszer egy ilyen túra közben, délután, Grazból telefonál, szereted-e, kisfiam, a mócartkuglit.
Nagymamám fest, szigorúan csak asztali virágcsendéleteket, néhányszor megpróbálkozott a virágok a Balaton előtt témával, az eredményt maga is kudarcosnak ítélte. Olyan kétszáz festménye van otthon, minden alkalommal végig kell néznünk az újakat, mostanában a lila korszakában van, minap a nagynéném volt férje kérte, hogy ugyan az orvosának fessen már egyet, Mami önérzetes volt, megrendelésre nem dolgozom.
Úton hozzá Tihanyból felhívom, Mami, megállunk enni, késni fogunk. Mamival telefonon beszélni csak lakatlan helyről szabad, üvölteni kell, mint egy szívenszúrt jaguár, mennyit késtek, kérdezi, már amennyire ezt a tévére és a telefonkagylóra szimmetrikusan interferáló hallókészüléke éktelen sivítása mögül ki lehet hallani. Egy óra múlva ott vagyunk. Egy hónap múlva?, jön a kétségbeesett visszakérdezés. Három perc alatt elordibálom, hogy nem, csak egy óra, jól van, siessetek, rengeteg dolgunk van, ki kell menni a telekre, szekrényt pakolni, szőlőt szedni, bort fejteni.
Másfél órát vagyunk Badacsonyban, a telken, ezalatt többet szaladgál, mint a teljes magyar csatársor Bukarestben, becipeltet velem hat dögnehéz leandert a házba, lihegve rogyok le, mire megjegyzi, utálom őket, tőlem igazából el is fagyhattak volna.
Aztán olyan húsz kiló almát pakol be egy teszkós szatyorba, vidd a rohadtakat is, a belsejük jó még.
Visszafele, Tapolcán, megállunk a temetőben, mécsest gyújtunk a Papa sírkövén, még tíz évet szeretnék, mondja, nem akarok még utánamenni. Megsimogatom a hátát, menjünk, Mami, lesz az húsz is. Kezemet fogva sétál a sírok között, nyolc évtized távoli közelségével nézi a dédunokáit, elgondolkozva suttogja, nem tudom, hogy Istennek hívják-e, de azt tudom, hogy létezik valami felsőbbrendű.

A gyerekszobai selejtezés hét aranyszabálya
Egy. Ha a selejtezésnél ott van a gyerek is, akkor a szíved szerint kihajítandó játékok legfeljebb ötödétől tudsz megszabadulni.
Kettő. Ne ingasson meg a "de ezt Emmától kaptam kölcsön" ellenkezés. Dobd ki. Emmának se fog hiányozni.
Három. A hepimél menühöz kapott műanyag hányadékokat azonnal felismered. Szórd ki az összeset a francba.
Négy. Mondjuk kidobtál egy alkatrészt, mert nem tudtad mihez tartozik. Majd előkerül további hat. Ne habozz, nehogy előkapard a kidobottat. Már ráléptél az útra.
Öt. Tanuld meg a lehető legmeggyőzőbben kimondani a "persze, hogy emlékszem, hogy én vettem Neked" mondatot. De azért dobd ki.
Hat. A nejlonzsákot, amibe összegyűjtöd a kiszórandó játékokat, azonnal vidd ki a kukába, még jobb, ha egyből a szemétégetőbe viszed. Ha leteszed az előszobában: majd mindjárt kiviszem, akkor a kis disznók elkezdik visszalopogatni a szirszarokat.
Hét. A legborzalmasabb mondat, ami elhangozhat a selejtezés közben: jó lesz ez még valamire. Amire ezt mondják, annak a likvidálásához tűzön-vízen át ragaszkodj.

Mindenkinek vannak olyan élményei, melyektől hosszú-hosszú esztendők távlatából is izzad a hónalj vagy a gerinc. Írtam már ilyenről, jön egy másik.
Drága nagymamám, aki kamaszkoromtól nevelt, 1990 szilveszterének napján halt meg. Tündéri lény, német-történelem tanár, intelligens, művelt asszony. Irénke néni, a felső szomszédunk sokat járt hozzá csacsogni, na, ő viszont nagyon kedves, de végtelenül egyszerű nénike, mondja egyszer, elmentünk a fiammal tévét venni, de délelőtt volt, bekapcsolták, azt' nem volt rajta más, csak a horoszkóp.
Nagymamám után rengeteg giccses borzalom marad, asszem nippnek hívják a porcelán jegesmedvét meg Ludas Matyit, kiskölyökként jó volt velük játszani, húszévesen förtelmesnek látom őket.
Meg van jónéhány festmény is, kisebbek-nagyobbak, ránézésre egyik se nagy szám, de sose lehet tudni. Kettőt gondosan újságpapírba csomagolok, Antall József Csehszlovákiában tárgyal, nyert a Dózsa, újabb szovjet csapatok hagyták el az országot, elviszem az akkor még Néphadsereg utcába, tele van műkereskedőkkel. Halkan dobol bennem a remény, hátha egy elveszett Renoir vagy Monet kerül elő.
A műkereskedés egy pincében van, hat-hét lépcső vezet lefelé, trüng-trüng, fémrudak csengenek, ahogy a nyíló ajtó összekócolja őket. Kövér, unott pasas fogpiszkálót rágcsál a pult mögött, lesújtó tekintettel nézi, ahogy kicsomagolom az egyik képet. Mindenre fel vagyok készülve, ha alacsony árat mond, nem dőlök be, engem nem ver át, nyilván potom összegért akarja megszerezni a Vermeert. Felnézek, családi örökség, motyogom. Meg se moccan a székben: ez mi?, nagypapa festette a konyhában szombat délutánonként?
Csak éppenhogy hajtogatom vissza a Népsportot, felsomfordálok a lépcsőn, az ürge utánam szól, a keretek tán érnek valamit.

A 8-1 után mindenki még jobban ért a focihoz. Ebből azért azt az első következtetést gyorsan vonjuk le, hogy továbbra is fociország vagyunk. A CNC esztergák új generációjának megjelenéséről vagy a Higgs-bozonról senki sem kezd el kommentelni, a foci viszont érdekel minket, van róla véleményünk. Ha nem így lenne, szarnánk a holland meccsre, nem?

Ez egy gonosz, hálátlan és igazságtalan írás, szégyellem is magam. A valósággal viszont korrelál, a nevek persze nem valódiak.

Szülői értekezleten részt venni egy húzós túlélőkaland. Óvodai szülői értekezleten ülni ennek minősített esete, Bear Grylls kalandjai ehhez képest lószar. 

Mi mindenre jó egy benzinkút. Vélnénk: tankolni, pisilni, pogácsát venni négyszeres áron. De nem csak. Alkalmas nyelvművelésre is. Az első ezt bizonyító kaland jó egy éve történt velem.

Tankolok, bemegyek a shopba, csinos lány a pénztárnál, szűkszavú párbeszéd kezdődik. Számlát kér? Hogyne. Tankolt már itt? Persze, sokszor. Milyen névre írjam? Ipszilon média káefté, mondom fonetikusan, de azonnal betűzve folytatom: Ipszilon, Péter, Sára.... . Tapasztalatból tudom, hogy itt meg kell állni, mert egyszerre legfeljebb három betű jut el, két lélegzetvételnyi kivárás után szabad csak továbbhaladni. Már éppen folytatnám, de megáll a kopogás a pénztárgép monitorán, és érzem a zavart az Erőben a túloldalról. Magát úgy hívják, hogy Ipszilon Péter Sára? Kicsit elgondolkodom. Nem, nem úgy hívnak, de talált ilyen nevet a gépben? Nem, senkinek a neve nem kezdődik ipszilonnal, mondja. Senkinek? A francba. És olyan keresztnév, hogy káefté, olyan van? Néz. Hagyjuk a számlát, mondom, most megleszek anélkül is.

Aztán minap volt egy másik kalandom, megint tankolás, megint csinos lány a shopban.

Az Ypsylon Média lediktálásával ezúttal nincs probléma, jön viszont a cím. Tízötvenhárom, Budapest, eddig rendben vagyunk. Utca, kérdi a lány. Királyi Pál, már oda sem nézek. Királyi ipszilonnal, kérdi. Vélem, az ly-ra gondol, aha, dünnyögöm, hogy másképp. Így, kérdi, és mutatja a kis kijelzőt. Odanézek, nem hiszek a szememnek, a zöld betűk ezt formálják: Királyy. Hmmm, billentek egyet a fejemen, elmélázok, hogy ilyenkor mi a teendő, de a lány sürget, így? A legkedvesebb mosolyomat veszem fel, nem, sajnos nem így, pedig tényleg jól néz ki. Közös erővel kijavítjuk, jön a számla, udvariasan elköszönök. Kifelé menet azon tűnődöm, hogy persze a kiráji rosszabb lett volna.