Na, miután mindenkinek van egy közzéteendő fejezete a ByeAlex aktához, én is megírom a magamét:-)
Szóval, a Kedvesem nagyszerű dal, megjegyzem, az eredeti sokkal kevésbé van rendben, mint a Zoohacker-remix, az a fickó rettentően ért az egyéni hangzásvilág megteremtéséhez.
Azt önmagában nem találom értékesnek és viccesnek, ha valaki énektudás nélkül énekel, de jól van, ebben a projektben ennek tényleg nincs jelentősége.
Az világosan látszik, hogy az Eurovíziós Dalfesztivál az elmúlt években brutálisan fejlődött, aki a verseny zenei, kulturális, akár politikai hatásait lefitymálja, az egyszerű hülye sznob.
Az is körülhatárolható, hogy igazán a skandinávok és a posztszovjet országok tekintik - eddig legalábbis - különösen fontosnak a versenyt - különböző okokból.
A skandináv könnyűzene állami támogatásáról már rengetegen, rengeteget írtak, mintegy tíz éve néhány napig magam is tanulmányoztam a svéd modellt. Próbahelységként szolgáló kamionok cirkálnak az országban, amatőr zenekarok rögzíthetik a cuccaikat. Tehetségkutatók folyton-folyvást. Elsőlemezes támogatások. Klubok. Nyilván nem véletlen a Roxette, a Europe, az Ace of Base, a Clawfinger, a Cardigans és a többi svéd zenekar nemzetközi sikere. Vagy a dán Aqua, a norvég Röyksopp, a finn Lordi. Nagy a kör, amiből meríteni lehet, sokan áttörnek a nemzetközi piacra. Az izlandi könnyűzenei szcéna meg egyszerűen szenzációs, picit más okokból. A skandinávok tehát kulturális szempontból tartják fontosnak az Eurovíziót.
A posztszovjet országok politikai motivációi is érthetőek: megjelenés, országimázs építés, üzleti kapcsolatok keresése. A legjobb producerekkel íratnak dalokat, kiváló a látványvilág, az azeri üvegtéglás előadás igazán szellemes és látványos volt.
És mindez tovább fog fejlődni és szélesedni, hiszen szuper volt a görög ska zenekar, a román srác, a máltai egyszerűség, az olasz ária. Az van, hogy legkevesebb három év múlva még jobban fog dübörögni, már csak az kell, hogy néhány zenei-szórakoztatóipari szupersztár mögéálljon, olyasvalaki, mint Simon Cowell. Nyilván Gaultier se adja bármihez a nevét, lám-lám.
ByeAlex nem önmagában az egyszerűségével lett sikeres, hanem azzal, hogy pont belepasszolt abba, hogy az Eurovízió olyan irányba indult, mely megköveteli,  hogy a nemzeti sajátosságok látszódjanak és a produkciók élesen elkülönüljenek hangzásban, látványban. Ez elengedhetetlen, ha még nagyobb üzletet akarnak csinálni belőle és láthatóan azt akarnak.
És a magyar hatásokról: a magyar könnyűzene szenzációs előadókkal áll elő újra és újra, a Magashegyi, az Iván és a Parazol, a Bermuda, a Soerii és a többiek. Alex illik ebbe a sorba, de azért ne feledjük, hogy érdemben két dala van...igaz, azok nagyon sikeresek. Az Eurovízió legnagyobb érdeme itthon az, hogy a magyar előadóknak-szerzőknek lehetőséget kínál, ezzel is életben tartva-erősítve a magyar popzene nagyszerű hagyományait.
Ja és az is van, hogy kellett Alex mögé egy rámenős hazai menedzsment, amelyik pontosan tudta, hogy mi hozható ki ebből a projektből és nagyjából-egészéből ki is hozta.
Most öröm van és elismerés, jár ez ennek a srácnak, aki alig-alig odavaló, ahol sikeres lett és aki - talán tudtán kívül - sokat tett azért, hogy Magyarország ízlése jobb, egymás teljesítménye iránti elismerésünk, szeretetünk nagyobb, önzésünk kisebb legyen. Kösz, Alex!

1989-et írunk, egy éve érettségiztem a Veres Pálné Gimnáziumban. Őrült nagy ott a sportélet, Pál tanár úr nullahuszonnégyben szervezi a kupákat a létező összes sportágban.
Sakkcsapatunk is van, nem is gyenge. Ebben az évben bejutunk az országos diákolimpia döntőjébe, Szombathelyen rendezik. Tanár úr szól nekem, hogy nem tud utazni, vállaljam már el a csapatvezetőséget a diákok felett. Naná.
Ötfős a csapatunk, Tamás, Zoli, Balázs, Jaki, Sanyi. Tamás és Sanyi komoly, igazolt játékosok, a többiek erős amatőrök.
A tervünk ravasz és gonosz. A sakkcsapat verseny négy táblán zajlik, egy játékosunk tehát minden fordulóban pihen. Előre meg kell adni, hogy a verseny alatt a játékosok milyen táblasorrendben játszanak: a Zoli, Balázs, Jaki, Sanyi, Tamás listát írjuk meg, vagyis az erős játékosaink a gyengébb, harmadik vagy negyedik táblán játszanak. Abban bízunk, hogy ők ott lent hozzák a két pontot, ha a többiek a felső két táblán összeügyeskednek egy remit, már megnyerjük az aktuális fordulót. Szaknyelven ennek a neve borított erősorrend, köznapian szemétség.
És tulajdonképpen működik, amit kifundáltunk, a nagyon erős ellenfeleket kivéve, ott az alsó táblásaink is remiznek, nincs esélyünk. Tartjuk a középmezőnyt.
Egy szombathelyi kollégiumban lakunk, egyik este beballagunk a városba, az első szabad választások előtt vagyunk, Szombathely is tele falragaszokkal. Akkor még óriásplakátok sehol. Amúgy elgondolkodunk néha azon, hogy micsoda felháborítóan ocsmány, hogy minden településünk dugig van tömve óriásplakátokkal? És azon, hogy óriásplakát tervező itthon láthatóan csak az lehet, akinek a vizuális kultúrája egy strucc szintjén van?
Sanyinak régi terve, hogy szerez egy Tovariscsi konyec plakátot, és most elérkezettnek látja az időt. A hideg, esős éjszakában kapargatni kezdünk, le is szedünk egy plakátot, de pechünkre pont a végén rajtunk ütnek a rendőrök. Próbálunk úgy tenni, mintha csak közelről vizsgálnánk a házfalat, de hiába.
Mi van nálad, kisöreg. Khmmm, khmm, semmi, izé. Na mutasd csak. Előkerül a plakát, mi kishíján a kapitányságon kötünk ki, valószínűleg csak az eső meg az érzékeny politikai helyzet miatt ússzuk meg.
Az első-második táblán Zoli és Balázs megkísérli végrehajtani a világ legocsmányabb sakkcsapat-játék trükkjét, amit csak el lehet képzelni. Balázs ellenfele világossal nyit, Zoli átsandít és leutánozza a lépést. Zoli ellenfele sötéttel válaszol, most Balázs másolja le, ugyanúgy tolva a saját tábláján a bábuját. Zoli bevárja Balázs ellenfelének fehér lépését és ő is úgy lép. És így tovább, lépésről lépésre. Vagyis valójában egymás ellen játszatják a két ellenfelüket. Disznóság a köbön, de hát McEnroe is állandóan pszichés nyomás alatt tartotta az ellenfeleit.
Az ellenfelek már sutyorognak, látod, azt lépi, látom, baszki, ez is ugyanazt. A beszélgetés csapattársak között parti közben tilos, de ahhoz már nincs pofánk, hogy ezt szóvá is tegyük. Aztán a mi csapatunk nem bírja a nyomást, túl jó fiúk, valamelyikőjük belehúz egy önálló lépést, össze is omlik minden.
A középmezőny alján végzünk, ez a legtöbb, ami kijöhetett. Hazafelé a vonaton két orosz sráccal beszélgetünk, a Tovariscsi konyec sztorin röhögnek, más már a világ, legyintenek, Gorbacsov jó arc.

A kilencvenes évek elején ismerkedtünk meg. Dinamikus volt, tele tervekkel, ambícióval. Aztán hosszú-hosszú évekig nem találkoztunk.
2007-ben kerültünk össze a munkánk kapcsán. Akkor már ismert médiapolitikus volt, engem a Magyar Televízió kuratóriumába választottak, összehozott minket a sors.
Napi, heti kapcsolatban voltunk, rengeteget beszéltünk.
Nem voltunk barátok, sok vitánk volt. Ám nem, vagy alig ismerek olyan szakpolitikust, aki annyit tanult volna, annyi energiát fektetett volna abba, hogy megismerje, megértse azt a világot, amiben dolgozott, mint ő.
Világos, érthető képe volt a médiáról, arról, hogy mi a dolga benne az államnak, a szabályozásnak. A 2010-es választások után meg is valósíthatta. Pontosan érzékelte, hogy egészében kell újraépíteni a magyar médiarendszert, és azt is tudta, hogy miközben újraépül, brutálisan fog érdekeket sérteni. Nem félt tőle, és ha nem is kereste, de nem tért ki a konfliktusok elől.
Elképesztő támadásokat kapott, jól állta, de tudom, hogy megviselte. És most, amikor valóban elkezdhetne működni, amit felépített, mostanra elvitte a betegség. Pedig olyan ereje volt a küzdelemhez, mint keveseknek.
Furcsa volt látni, hogy a kép, ami kialakult róla, mennyire más volt, mint a valóság. Intelligens, kemény nő volt. Művelt és szellemes, hibátlan memóriával.
Nehezen szabadulok a gondolattól, hogy az élete arra ment rá, hogy beteljesítse azt, amit küldetésének tartott.
Nyugodj békében!

A buszsofőrt Zsoltinak hívják és mindig hoz magával szalvétába csomagolt szendvicset. A Kongresszusi Központ elől indulunk, este nyolc-kilenc körül, attól függően, hogy milyen messze megyünk.
1998-ban vagyunk, a Juventus Rádió drogellenes kampánya abból áll, hogy Isten háta mögötti diszkókban fellép két playback zenekar meg én, mint DJ és van néhány hostess, akik tájékoztató füzetkéket osztogatnak, miért ne használj drogokat. Meg kérdőíveket töltetnek ki, hallottad-e már azt a szót, hogy szpíd.
Akkoriban a Juventus országos frekvencián sugároz, mindenki ismeri, a kereskedelmi rádiózás kezdetén járunk, dübörögnek a kívánságműsorok, küldöm mindenkinek, aki szereti. Egy Juventus ródsó megjelenése a diszkóban nagyobb ünnep, mint a városnap.
A turnébuszon Zoli, a turnémenedzser mellett ülök, ő a legnormálisabb arc, filmekről meg fociról is lehet vele beszélgetni. A turnémenedzser a főnök a csapatban, Zoli mondjuk nem erőszakos típus, Mick Jagger mellett nem sok sót enne meg.
A harmadik-negyedik benzinkútnál mindig megállunk, fel kell tankolni piával meg ropival, ez státusszimbólum, bár a benzinkúton pont két és félszer annyiba kerül a ropi, mint az éjjelnappaliban, de ez olyan zenekaros.
A turnét három haknibrigáddal csinálom végig, a Hip Hop Boyz, a TNT és a Carpe Diem van forgóba leszerződve, már ha ezek a nevek még mondanak valamit.
Odafelé mindig jó a hangulat, viccesnek szánt sztorik repkednek, a hangsúly a szánt szón van, a vicces csak 80-as IQ környékén igaz. Mindenki el tudja képzelni, milyen történetei lehetnek egy leszolizott bojbend tagnak.
Fél egy körül érkezünk meg, addigra kicsit pilled a társaság, a legrettentőbb Kisvárda után a Gladiátor, a semmi közepén egy szkájkréperekkel megbolondított ufóleszállóhely, lüktetnek a house ütemek.
A hostessek beözönlenek, felpattintják a megállítótáblát és osztogatják a kérdőívet meg a kulcstartókat, eredménykényszerben vannak, az összes kérdőívet ki kell töltetni, akkor kapják csak meg a pénzüket. Zoli a főnökkel beszél, a diszkótulajdonos külön állatfaj, már nem rovar, még nem hüllő.
A helyi DJ, akinek a diszkósneve általában a keresztneve angolosítva, Zoleee, Tommyy, S.any, síkideg, jön a pesti köcsög, ellopja a bulit, úgyhogy már éjfélkor lejátsza a legnagyobb slágereket, anyázzanak baszki, ha megint lenyomod az It’s Like That-et, húsz perce ment.
Fél órát tolom a zenét, aztán duma a drogfogyasztás veszélyeiről, Zoli muszáj ezt, muszáj, ezért fizet a nemtudommilyen minisztérium, majd felkonferálom a TNT-t.
Rájövök, hogy a haknizenész legfontosabb tudása, hogy úgy tudjon tátogni, hogy tényeg egy hang se jöjjön ki a száján, mert két szám között viszont szövegelni kell, és nem lehet ki-be kapcsolgatni a mikrofont. Mindig megrándul a szemöldököm azóta, ha meghallom, hogy titkos üzenet...
Három dal, aztán megint diszkózás, majd jön a másik zenekar, mélyszociológiai elemzést igényelne, hogy lehetett sláger Magyarországon az Álomhajó. Végül még két dal a lemezjátszóból, elköszönés, azóta is én vagyok az a diszkós, aki a leggyorsabban pakol össze a buli végén.
De indulni nem egyszerű, sztárjaink vegyülnek, hívjál fel, ha legközelebb erre jársz, még nincsenek mobilba épített fényképezőgépek, úgyhogy csuklóra szíjazott minolták meg konikák csattognak, a vakukat elnyomják a stroboszkópok.
A hostessek már alszanak a kisbuszban, bekászálódunk, Zsolti a szendvicsét majszolja. Világosban érünk Pestre, pulcsiba burkolva ébredünk, merev nyakkal. Egy Hip Hop Boyz sztár elég szánalmasan néz ki reggel hétkor a Renault Lagunában, köhögve indul a motor, ezüst fellépőcipője tapossa a mélyen fogó kuplungot.

Az alábbi sztorit már közzétettem a facebook-on. Azóta Smith Miller a haldokló nagymamája megmentésére kér pénzt, és sorra jelölnek be a tucatangol nevű ismerőseim. Megnyugtat, hogy van üzlet, ami virágzik.
Úgy kezdődött, hogy néhány hete ismerősnek jelölt egy Mercy Jones nevű nő. Gőzöm sincs ki az, de az udvariasság mindenek előtt, visszaokéztam.
Egy hete chaten jelentkezik: hello. Hello, írom én is.
Kaptam-e tegnap levelet tőle? Nem én. Akkor küldi újra. Jól van, küldd, elbírja Zuckerberg winchestere. Jön is a levél, hosszú, bonyola.
Azt írja, hogy őneki a férje szegény autóbomba robbantásban meghalt Irakban, azóta nagyon szomorkodik. De két hónapja, ha lehet még jobban búslakodik, mert az orvosok rákot állapítottak meg nála, van vissza néhány hete.
Hm. Gyanakodni kezdek, de visszaírom, hogy ez szörnyű, együttérzek.
Jön az új levél, hogy a férjével ők megtakarítottak 8.3 millió dollárt és a rákbetegeket meg a leányanyákat támogató szervezetekre akarja hagyni. Nagyon nemes gesztus, írom vissza, sok sikert.
Hát igen, de ő arra gondolt, hogy kezelhetném én ezt a pénzt. Hát tényleg, miért is ne kezelnék 8.3 millió dollárt, írom neki, épp egy ilyen felkérésre vártam.
Akkor írjak már az ügyvédjének, Mr Barristernek, és adjam meg az adataimat, ő meg intézi, hogy megkapjam a pénzt. Belemegyek a játékba: persze írok, de Mr Barrister hol folytatja nagyszerű praxisát? Beninben, Közép-Afrikában. Ühüm, nagyszerű, úgyis épp a minap készültem oda.
Gondoltam, itt vége a dolognak, de nem. Másnap csöng a telefonom, +22-vel kezdődő szám. Felveszem, Mr Barrister jelentkezik. Kicsit furi angolsággal elmondja ő is a sztorit, Ms Jones, rák, bank, 8.3 millió dollár. Kedvesen meghallgatom, kérdem, mit tehetek értük. Semmit, csak adjak e-mail címet, majd ő intéz mindent és ír. Megadom.
Jön is az e-mail, nem mástól, mint a United Bank of Africa-tól, nagyon örülünk, hogy kapcsolatban lépünk önnel, Mr Szabó. Küldjek már néhány adatot, hogy elkezdjék az átutalást.
Még mindig benne vagyok a játékban, küldök adatokat, amiket kérnek: név, kor, nem, foglalkozás.
Egyre kíváncsibb leszek, mi sül ki ebből.
Újabb nap múlva, miután Mr Barrister, aki, nem viccelek, vagy 15-ször keres telefonon és én egyszer se veszem fel, küld egy újabb levelet.
Hogy hát pici gond van. Éreztem. A francba, pedig olyan szépen alakult minden, már csak néhány nap és számlámon a 8.3 millió dollár, keresgethetem a neten a leányanyákat mentő szervezeteket.
Szóval az van, hogy az átutaláshoz le kell tenni 6.500 euro kauciót és neki, Mr Barristernek momentán csak 5.800 eurója van. De ha lennék oly kedves elutalni neki a hiányzó 700 eurót, akkor indul minden és neki a bank nemzetközi igazgatója, aki régi, iskolai barátja, szavát adta, hogy 72 órán belül jön az egész pénz.
Na, gondoltam, itt az ideje, hogy ne gyilkoljam tovább az agysejtjeimet, visszaírok a drága Mr Barristernek: nekem van egy jobb ötletem. Utalja el ő nekem az 5.800 euróját, én kiegészítem 700-al, és nyomom tovább a banknak.
Több levél nem jött, se telefon. Asszem, életem buliját hagytam ki. 700 szaros euró miatt nem segíthetek a rákbetegeken és a leányanyákon.
De persze abba is érdemes belegondolni, hogy milyen jól mehet Ms Jones és Mr Barrister (akik, gondolom, valójában egy személyben öltenek emberi testet) üzlete, ha Beninből megéri Magyarországra telefonálgatni.

1991 augusztusában II. János Pál öt napra Magyarországra látogatott. Egyetemista voltam akkor, minden munka érdekelt.
Jön egy barátom, osztálytársak voltunk a gimiben, ismer egy céget, amelyik jótékony célból szenteltvizet akar árusítani a pápalátogatás helyszínein. Megcsinálok én bármit, hetente kétszer-háromszor zongorákat cipelünk egy pasasnak, az is külön sztori, újságkihordás, csokigyár, minden, de ez azért túlzásnak tűnik.
De nem az, tényleg így van, elmegyünk, mérhetetlen mennyiségű vízzel teli üvegfiola áll egy irodában, helyes, átlászó műanyag csomagolásban, ráírva, hogy szentelték ekkor és ekkor, itt és itt.
Srácok, 300 forintért adhatjátok, 50 a tietek, a többi a gazdagréti templom építésére megy. Öt perc alatt komplett üzleti tervet futtatunk le a fejünkben, oké, csináljuk. Kis kétség azért van bennünk, hogy a 250 forint vajon tényleg a templomra megy-e majd, de elűzzük, quid pro quo.
Családi vonalakon szerzünk egy szakadt Skodát meg egy még szakadtabb Daciát, roskadásig pakoljuk fiolákkal, összetrombitálunk még nyolc barátot, barátnőt, útitervet gyártunk.
Pécsre hajnalban indulunk, eljutunk a reptérig, óriási a tömeg. Párokban megyünk be az emberek közé, kell idő, mire felszabadulunk és meg merjük szólítani őket, jó ügyet szolgál, vásároljon.
Ahogy a bizniszre koncentrálva küzdök a tömegben, egyszercsak felmordulnak az emberek, megfordulok, harminc méterre tőlem hajt el a pápamobil, benne a hajlott hátú öregember, keze áldást oszt. Tényleg: az ugye világos, hogy a „Ne féljetek!" minden idők egyik - ha nem a - legütősebb szlogenje, időben, térben telibe talál, üzenetben tűéles, think-tankek fél karjukat adnák egy ilyen mondatért. És ha már itt tartok: lenyűgöző, ahogy Ferenc pápa, röpke 48 óra alatt, négy emberközeli gesztussal és a tökéletes névválasztással megszerettette magát a világgal. Imázsépítésből tökéletes vagy inkább jeles fölé, ahogy Pál tanár úr, legendás testnevelő tanárunk - szintén önálló bejegyzést érdemel - mondaná.
Rosszul zárjuk a napot, az üzleti terv teljesítése időarányosan pocsék. Másnap Máriapócs, még hajnalabbi az indulás, de már van ötletünk. A zarándokbuszokra szállunk fel, ott együtt vannak az emberek, rábeszéljük a sofőrt, hogy adja oda egy percre a mikrofont, elmondjuk mit ajánlunk és már megyünk is körbe.
A tervet messze túlteljesítjük, másnap Szombathelyre kéne menni, kihagyjuk, hiába, gyerekcipőben jár még a kapitalizmus, nem ismerjük a haszonmaximalizás fogalmát.
Utolsó akciónk a Várban zajlik, vérprofik vagyunk, letaroljuk a buszokat.
Elszámolunk a fiolákkal, nagyon jól jövünk ki.
Tizenhárom év múlva, 2004-ben a gazdagréti templomban kereszteli meg Zsófi lányomat László atya. Minden összeér mindennel.

Igazából azért vágtam bele, mert kicsit szánalmasnak éreztem, ahogy morgok azon, milyen bénák azok, akiknek segítenük kellene a hóban szorultakon. Nem akartam fűtőtest-széli Firefox lovag lenni, akinek az aktuális véleménye a hóviharról meg a mentésről azon múlik, hogy milyen gyorsan frissíti az index.hu-t. Van egy másik, személyes okom is, de erről majd legközelebb, mert annak más tanulságai is vannak.
Szóval olvasom, hogy a Hősök terén önkénteseket várnak. Összedobom a kocsiba a cuccomat, az eseményeket követve már mindenki túlélési szakértővé válhatott, nálam is van tea, csoki, kesztyű, sál.
18-kor a Műcsarnok előtt találkozom a rendőrökkel, kocsit hagyjam itt, ugorjak fel a buszba, mindjárt indulunk. Bent hárman ülnek, hát amit olvastam a lehullott hómennyiségről, ez egyelőre nem tűnik acélos erőnek.
Luki vagyok, szevasz, nyújtja a kezét egy huszonéves roma srác. A másik üléssor elején Zsolti és Ildi ül, kedvesen mosolyognak. Engem mindig zavar, ha valaki csak a keresztnevével mutatkozik be, de ez a pár annyira rutinos önkéntesnek tűnik, hogy Lacival válaszolok, már megtanultam, hogy vannak az életben bizonyos helyzetek, amikor jobb alkalmazkodni.
Vár egy másik busz is, a két jármű között vagy húsz rendőr, tűzoltó, polgárőr intézkedik olyan arccal, mintha a Műcsarnok Bukta kiállításának installációi közé bevette volna magát egy öngyilkos merénylő és most éppen a mesterlövészekre várnánk. Mindegyik telefonál, vagy még inkább headseten beszél. Nem tudom feltűnt-e, de ha valakinek headset vagy a füle mögül elődrótozódó készülék van a fején és hivatalos ember, akkor még két klasszissal bennfenntesebb pofával sétál.
Üldögélünk, Luki hátrafordulva szóval tart. Ezen a ponton kell felhívnom a figyelmet, hogy ebben a bejegyzésben az átlagosnál is több káromkodás lesz. Baszki, megőrülök, hogy odaérjünk, odabaszok a hónak. Kissé túlzásnak érzem a lelkesedését, de csak hümmögök.
Fellép egy rendőr, mikor indulunk, kérdjük. Félkor, mondja, a Magyar Gárda ideszólt, hogy ötven fővel jönnek addigra. Történelmi eseményt orrontok, ilyen se nagyon lehetett eddig: rendőrök a Gárdára várnak.
Lassan szivárognak civilek is, aztán befut a Gárda alakulata, kétfelé válnak, olyan huszonöten hozzánk ülnek fel. Megint jön a rendőr, szigorúan kérdez, hányan vannak a járművön. Nem számoltuk, mondom, lesajnálóan néz rám, egy-kettő-tíz-tizenöt-olyan huszonketten lehetnek, konstatálja, aztán leszáll. Hát ennél biztos többen vagyunk, nem kéne eltűnnöm majd a hóban, mert sose derül ki, ha eggyel kevesebben jövünk haza.
Nagy nehezen elindulunk, szirénás felvezetés, megyünk az Osztyapenkó felé. Gyutay tűzoltó hadnagy a parancsnokunk, eligazítást tart. Higgadt pasas, ha minden tűzoltó ilyen, akkor ez a szakma rendben van Magyarországon. Névsort is ír, megkönnyebbülök. Tatabányára tartunk, hófalat bontani.
Zsámbéknál megállunk, szendvicseket osztunk a kamionosoknak, kicsit bizonytalan vagyok abban, hogy biztos jó-e, hogy miközben a hóbanrekedt autósok ránk várnak, mi etetünk, de jól van, parancs az parancs.
Luki átnyergel a főhadnagyra, magyarázza, hogy ő már gyerekkora óta tűzoltó akar lenni, hogy lehet bekerülni, milyen kondi kell hozzá. Gyutay egy toborzótiszt nyersességével válaszolgat. Aztán telefont kap, mégse Tatabányára megyünk, hanem Bábolnára.
Elérjük a kamionsor végét, piros lámpa tenger, itt nem fogunk átjutni. Gyutay az eget káromolja, aztán talál egy csomag szaloncukrot, szétosztja a buszon. Keresztülverekedjük magunkat egy benzinkútig és lejövünk a pályáról. Tatán a felvezető rendőrök eltévednek, zsákutcába futunk. Meglepődnek, kiugranak a kocsijukból, aztán amikor az autó gurul vissza a buszra, egyikőjük beveti magát a vezető oldali első ajtón és behúzza a kéziféket. Sofőrünk csak a fejét ingatja.
Elkecmergünk azért Bábolnáig, öt órába telik, meghallgatom a Class FM-n játszott összes dalt, mind a harminckettőt. Egyértelmű, hogy a magyar zenét illetően a szerkesztők elvesztek a Nyári lányok-Apollo 23-Kasza Tibi alkotta Bermuda háromszögben, utóbbitól különösen a Hullócsillag a mélyütés. Viszont Csiszár és Szani Roland csillagos ötösre vizsgázik közszolgálati rádiózásból.
A buszban jó a hangulat, különösen hátul a gárdistáknál, osztálykirándulás fíling, csak az hiányzik, hogy az utolsó üléssorra feltédelve a hátsó szélvédőn keresztül nyújtogassák a nyelvüket a busz utáni autók vezetőire.
Tíz körül kapom az SMS-t a Belügyminisztériumtól, ne szálljon ki a kocsiból. Baszki, mi van, bekamerázták a buszt?
Befutunk az M1 Budapest felé tartó oldalán a bábolnai OMV kúthoz, kiszállás. Gyutay jelent, 72-en vagyunk. Ebből ötven magyar gárdista, mindenki magának vonja le a következtetéseket. Mondjuk az is izgalmas, amikor alakzatban bevonulnak a McDonald’s-ba és sorra rendelik a mekcsiken menüket, ezersziget szósszal, szprájttal, nagy pomfrival plusz 75 forintért. Vona Gábor kitérne a hitéből, ha ezt látná, de erről majd később.
Háromnegyed órát téblábolunk, Gyutay kezd feszültté válni. Aztán az egyik buszt elviszik Tatabánya felé, a gárdisták fele bajtársiasan, ujjáról kecsapot nyalogatva elbúcsúzik. Minket Győr felé indítanak, kamionokat kell kiásni.
Most látjuk igazán milyen lehetett a hóvihar, két és fél méter magas tömör hófalak, köztük az autók, horrorisztikus lehetett átélni. Azt a kurvaanyját, tizenkilenc éve vagyok tűzoltó, nem láttam még hasonlót se, mondja Gyutay.
Besorjázunk az autók közé. Igazán nem áll tőlem messze a pátosz, de még soha életemben nem éreztem ilyet. Felemelő érzés, ahogy együtt küzdünk, önkéntesek hozzák a csokit, szendvicset, nénike kosárból teát kínálgat, holtfáradt tűzoltók dübörögnek körülöttünk, rendőrök bontják a hótömböket.
Megyünk át egyik kamiontól a másikig, Luki magyaráz, jöhettem volna pumában vagy nájkiban, de minek, most tegyem tönkre? Inkább melósruha. Ránézek, farmer meg bőrdzseki van rajta, kesztyűt, sapkát nem hozott. Luki, figyelj, ha neked ez a melósruha, akkor ne a tűzoltást válaszd melónak.
A következő kamionnál gárdistákkal lapátolok. Faszom a Jobbikba meg a Vonába, parádézunk a rendezvényeiken, aztán már a felével sem értek egyet annak, amit csinálnak. Valami szakaszparancsnok lihegi ezt mellettem, aztán a röpke pihenő alatt beavat a Magyar Nemzeti Gárda meg az Új Magyar Gárda közti ideológiai különbségekbe. Éles kontrasztot nem vélek felfedezni. De azért, ahogy Bohus bácsi, a gyerekkori telekszomszédunk mondta, haverek leszünk, jó gyerek vagy, mondja, majd a dél-pesti századba jelentkezz, én ott szolgálok. Megfontolom, mondom neki, indulunk a következő kamionhoz.
A helyzet világos: bár mindenki teljes erőből dolgozik, valójában elég nagy az összevisszaság. Egy lassú beszédű katasztrófavédelmis tiszt (érti valaki, hogy miért nem katasztrófaelhárításnak hívják a katasztrófavédelmet?) próbál rendet tartani, feladatot osztani, közben ezer dolog a nyakában.
Azért másfél óra múlva azon a szakaszon az összes kamion szabad, elporoszkálnak Győr felé. Visszabaktatunk a buszhoz, felülünk, várunk. Gyutay próbál valamilyen eligazítást szerezni, nem nagy sikerrel.
Elgurulunk Tatabánya felé, beleütközünk a következő hóbaszorult járműsorba. Kiszállás, lapát elő, 800 méter séta a sor elejére. Egy hókotróval támogatva ássuk ki az autókat, meglazítja a havat, mi szétdobáljuk. Itt személyautók is vannak, az utasokat már kimentették, sokan a telefonszámukat kiírták a műszerfal tetejére. Sokkal lassabban haladunk, egy autó tíz perc munkával szabadul ki. Az emberek fáradtak, kicsit átveszem az irányítást, próbálom hatékonyabbá tenni a lapátolást. Egy gárdistával együtt vezényelgetünk, jó lesz vigyáznom, még a végén előléptet vagy ilyesmi.
Fél öt körül végzünk, visszaülünk megint a buszba, Gyutay mondja, lehet, hogy megyünk is haza. De nem. Újabb másfél óra várakozás, amikor Luki felráz: ébresztő, meló van. Olyan nagyon már ő sem lelkes.
Éles a fény, végtelen, szikrázó hómezők az autópálya körül, nem lepődnék meg, ha a távolban feltűnne néhány birodalmi lépegető, nekem meg a kezembe nyomnának egy sugárvetőt, az Erő legyen veled.
Gyutay mondja, hogy mi vagyunk az egyetlen lapátoló egység, mindenki hazament, pár rendőrrel mi maradtunk csak ott. Megint személyautókat kell ásni, azért ez a világosban kicsit egyszerűbbnek tűnik. Egy szlovák kisbusz úgy fordult be, hogy nem fér el tőle a következő kamion. Nem tudjuk odébbrakni, hozzáfagyott az aszfalthoz. Jön egy hókotró, próbáljuk a lapátjával megemelni, recsegni kezd a lökhárító, tedd vissza, baszki, üvölt a rendőr.
Tanácstalanság, a kisbusz teljesen megfogja a kiszabadítási folyamatot. Jöjjön a kamion, azt‘ tolja le az árokba, indítványozza egy gárdista. Szlovákiában ezt csinálnák egy magyar rendszámú autóval. A rendőr szeme villan: ez Magyarország, hülyegyerek. Te vállalod a felelősséget? Kisbusz marad, ha majd visszahozzák Tatabányáról a sofőrjét, akkor fog mozdulni.
Haladunk tovább, elérünk egy T-72-es harckocsihoz, parkol a szalagkorlát mellett. Most meg egy Bruce Willis filmben érzem magam, múltkor láttam egyet, ahol egy katonai egység élén elfoglalta New Yorkot, vagy mit. Luki felvillanyozódik, és hosszan mélázik azon, hogy harckocsit is szívesen vezetne. A gárdisták meg állítják, ha egyszer beleülhetnének, sose adnák vissza.
Megint fel a buszra. A lányoknak már nagyon kell pisilniük, vissza akarunk menni a benzinkúthoz. Gyutay kérdez egy rendőrt, szabad-e a pálya Bábolnáig. Hogyne. Nyolc kilométert megyünk, amikor két hókotróba ütközünk, az autópálya előttük zárva. A hókotró pilótát kérdezzük, mikor lesz itt tiszta az út. Unottan válaszol, ők majd délután folytatják a tisztítást.
A busz visszatolatja a nyolc kilométert, állítólag volt Fóton egy polgármester, aki egyszer, amikor nem tudta egyesbe rakni az autóját, napokig rükvercben vitte iskolába a fiát. Nem is választották újra.
Fél kilenc van, elfogy az erőnk. Visszaérünk a rendőrökhöz és bejelentjük, hogy hazamegyünk. A katasztrófavédelmis tiszt feljön a buszra, megköszön mindent, mély fáradtság van a szemében. Azért működik benne PR-os véna, mert hozzáteszi, reméli, hogy többünkkel találkozik majd a polgári védelem köreiben.
A lapátokat átadjuk, döcög a busz Budapest felé. Most állunk meg egy benzinkútnál, veszek egy sportot. Mi volt itt tegnap, kérdezem a lányt. Tömegek dekkoltak, nagyon ment a bolt, jöhetne mindennap a hóvihar. Jaja, bólintok, az tényleg klassz lenne.
Az egész busz elalszik hazafelé, fél 11-re érünk a Hősök terére.
Bajban ismerszik meg az ember, vonom le az ősi tanulságot. Százakat láttam küzdeni ezrekért erejükkel, tudásukkal, pénzükkel, egy rossz szó nélkül, miközben millió okuk lett volna szidni a havat, a parancsnokaikat, a káoszt.
Sétálok az autóm felé, visszanézek a buszhoz. A roma Luki egy gárdistával jattol, intenek egymásnak, indulnak. Legalább egy fél napra ezt rendberakta a hó.

1997-98-ban a Magyar Televíziónak készítettünk egy gyerekműsort, az volt a címe, hogy Tele-mutatvány. Vasárnap reggelenként ment, mindig volt egy vendégünk, zenészek, sportolók, színészek. A jól ismert „Amerikából jöttem...“ mintájára kellett elmutogatni a telefonon bekapcsolt gyereknek közmondásokat, történelmi eseményeket, meséket, ilyesmiket. Móka, kacagás.
Cipő halálfáradtan jött egyik az egyik vasárnap reggel, nyilván koncert után volt. Akkor találkoztunk először, kicsit féltem, mire megyünk vele. És igazam is lett: utálta, hogy ott kell lennie, nyilván a menedzsere meg a kiadója beszélte rá a promócióra. Aztán ahogy megértette, megszerette. Adásban meg már egyenesen imádta a játékot, beszélgetett a gyerekekkel, kedves volt, szeretnivaló.
Nem rohant el utána, leültünk vele néhányan kávézni, a Republic akkor csúcson volt, élveztük a társaságát.
Jónéhányszor találkoztam vele utána, igazi anti rocksztár volt. Csöndesen figyelt, csak a szeme élt és vibrált. Alig csinált valamit a színpadon, markolta a mikrofont, kicsit esetlenül ácsorgott mögötte. Az ember mégsem tudta levenni róla a szemét.
Korszakosat alkotott, Nagy Feró meg Hobo meg Révész után ő volt az első legújabbkori pop-rock ikon.
És hát az „...ez a parancs, érik a narancs...“, a „...beleköpök a nagy Dunába...“ meg az „..aki hülye, az is marad...“mégiscsak a rendszerváltoztatás himnuszának briliáns, punk szövege marad.
A Szállj el kismadár meg a legjobb magyar country dal a 70-es évek óta.
Hangja marad velünk a sírján túl...

A Zeneakadémián volt a záróhangversenye egy magyar, osztrák és svájci muzsikáló diákoknak szervezett többnapos kurzusnak. Akkoriban helyettes államtitkár voltam és támogattuk a programot, úgyhogy meghívtak a koncertre: ugyan megnyitnám-e.
Hát, hogyne.
Az egyik öltözőben gyülekezünk mi, akik valamilyen szerepet kapunk a megnyitóban, szokásos a sürgés-forgás, mindenki intéz valamit.
Egyszercsak megjelenik Hédi néni, énektanárnő lehet, a főszervező tempójában és hangmagasságán beszél.
Tapsikál: figyelem, figyelem. Akkor mondom hogyan lesz, polgármester úr és államtitkár úr beszélnek, Réka, aki perfekt német, most érettségizett nálunk, majd fordít. És kirobog. Mindenki ismeri a Hédi néni típust, hetekig szervez ezerrel, az agyadra megy, aztán nem szólal meg a CD, nincs ott a versmondó fiú, kettővel kevesebb ajándékkönyv van, mint ajándékozott.
A polgármester az a fajta, akinek az inggallérja kiugrik a zakó alól, a nyakkendőjét még az érettségijére kapta, és úgy köti meg, hogy a legfelső inggombot nem gombolja be.
Réka hozzánklép: az a helyzet, khmm, hogy én egyáltalán nem vagyok perfekt német, khmmkhmmm, az érettségim is éppenhogy ötös lett. Beszéljük meg előre, hogy mit fognak mondani, kérlel minket.
Naná, és sorolom is a nagy közhelyeket: köszöntök mindenkit, örülök, hogy együtt voltak egy hetet, a közös zenélés nagy öröm, szép koncertet kívánok. Réka bólint, jegyzetel kis papírra, menni fog.
A polgármesterrel is beszél valamit, nem figyelek.
Kimegyünk a színpadra, a műsorvezető felkonferál, üdvözült kis mosollyal a mikrofonhoz lépek, elmondom a megbeszélteket, Réka ügyesen fordít.
A polgármester következik. A szokásos üdvözlő két mondat még rendben van, de aztán bekattan benne valami. Engedjék meg, hogy néhány szót mondjak kerületünk múltjáról. Látom, hogy Réka elsápad. Kerületünket mint önálló települést 500 évvel ezelőtt említik először a rendelkezésre álló források. A fordításban a fünfhundert biztosan jó, a többi már gyanúsan döcög. A legenda szerint Mátyás király katonái egy csalitosban vadásztak, amikor a nagyszerű táborhelyre leltek. A König Matthias még megvan, aztán Réka összeomlik, feladja.
A polgármester még mond egy-két mondatot, dermedten nézem, hogy lehet valaki ekkora barom.
Zavartan integetve, a multikulturális gyerekhad élénk zsibongásától kísérve kotródunk le a színpadról.

1992-ben történt.
Kapok egy levelet a Hadkiegészítő Parancsnokságtól, jelenjen meg jelen hó akárhányadikán reggel 6 órakor a Hűvösvölgyi úti laktanyában.
Kétségbe esek, mit akarhatnak: velem aztán nem nyerünk világháborút.
Álmos szemekkel villamosozok a megjelölt helyre, a megjelölt időben, a teremben ül vagy harminc, hozzám hasonló korú srác.
Üldögélünk szótlanul vagy félórát, nyílik az ajtó, bejön egy feszesen néző katona.
Magukat most egyesével szólítom, el kell dönteniük, hogy vállalják-e a tartalékos parancsnoki képzést az egyetem után. Kilenc hónap.
Akkor a normál katonai szolgálat egy év volt, csábítóan hangzott megúszni három hónapot. Rögtön jobb kedvem kezd lenni.
Feszes őrnagy leül, belenéz a papírba. Meglepődve lapozgat, aztán erőt vesz magán és kezdi. Szabó László, anyja neve Kis Katalin. Feláll egy srác, kimegy, valamit beszélnek, aztán visszaül a helyére. Szabó László, anyja neve Nagy Rozália. Menet ugyanaz. Szabó László, anyja neve....és így tovább.
Baszki, harminc Szabó László ül a teremben, életemben először megértem, mit jelent a kisebbségi érzés. Meg azt is, micsoda csapás, ha az ember szüleiből hiányzik a kreativitás.
Hamarosan az én anyám is sorra kerül, kisétálok. Aláírja? Hát, őrnagy úr, ha van olyan, hogy tartalékos vezérezredes-képzés három hónap alatt, az még jobb lenne.
Nincs sikerem. Maga ilyen vicces fiú? Milyen fegyvernemnél akar szolgálni?
Hát, ugye, mi a választék? – folytatom, pedig éreznem kéne, hogy a stílusom nem jön be.
Rámnéz, ha tehetné, kivégzőosztag elé állítana. Légideszantos lesz, ott majd kinevelik a hülyeséget magából.
Visszasétálok a huszonkilenc Szabó László közé.
Sose láttam légideszantot.